Ábrányi Emil: Jézus karácsony-fája

  I.
Jártam magam karácsony éjjelén.
És egyszer egy szép férfi jött felém,
S csodás szemével a szemembe nézett.
Mámor fogott el, édes, szent igézet,
Olyan szelíd volt és olyan fönséges!
Nem néz ily tisztán, ami földi, véges,
Érzem jól e hűvös perc alatt,
Hogy Jézus volt, a názáreti Jézus!
Jézus mellettem némán elhaladt.


  II.
Utána mentem halkan, lábhegyen:
Mért jött a földre? És hová megyen?
Láttam, hogy szétnéz és habozva áll,
Mint vándor, aki utat nem talál…
Sugárt vetett a dúsak palotája,
És a karácsony égő, cifra fája
Az ő emlékét ünnepelte mind.
Fejét megrázta bánatos mosollyal,
S elfordult tőlük s ment tovább megint.
 
Uralkodók kastélya hűvösen
Ragyog felé… De nem megy arra sem,
Csak fölsóhajt: „Komor, kevély királyok!
Imádkoztok bár, mindig készen álltok,
Hogy a szegény, ártatlan, gyönge népet
Irtóztató harcokba kergessétek!
Mit ér e nagy fény, e sugár-özön,
Ha szívetek sötétebb a pokolnál?
Megyek tovább!... Hozzátok nincs közöm!”


Felhőkbe vágó roppant templomokban
Tömjénfüst lebben, gyertyák lángja lobban,
És szentélyében a hatalmas háznak
Misés papok buzgón hallelujáznak.
De ő nem lép be. Arcát elfedi
Mély fájdalommal a názáreti:
„Egész világnak nyitva áll egem,
S ti csak lázítni, csak gyűlölni tudtok!
Rossz pásztorok! Nem kelletek nekem!”


Egy hosszú házra, gyermekkel tele,
Az van fölírva: Árvák menhelye.
És közepett’ a félénk, méla hadnak
Mosolygó dámák versenyt osztogatnak
Ételt, ruhát, száz apró cifraságot.
Ezek közé már-már betérni vágyott…
De mégse!... Fájó pillantást vetett
A szép vásárra s ment tovább: „Szívükben
A hiúság több, mint a szeretet!”


  III.
És aztán eltűnt a szemem elől.
A föld alá? Vagy a magasba föl?
Mohón kutattam glóriás nyomát,
A néptelen, sötét utcákon át,
De csak az égbolt csillogott le rám
A csöndes, tiszta téli éjszakán.
Mint százezer fényes, kíváncsi szent,
Nézett alá a sok csillag felülről
Isten fiára, ki a földre ment.


  IV.
Mint futó tűz, úgy rohant keresztül
A városon, hogy Jézus földre szállt!
Az,aki él az Isten jobbja mellett,
S bennünket egykor üdvösségre vált!
Az emberek kábán futottak össze:
„Hallottad? Itt van! Jézus légy velem!”
S dadogva, sírva tört ki a szívekből
Gyötrő sóvárgás, édes félelem.


És a király föltette koronáját,
Az érsek drága püspök-süvegét,
És grófok, bárók kapkodták magukra
A forgós kucsmát, bársonyos zekét.
Vöröslő fáklyák gyúltak ki az éjben.
Az utca forrott, mint a tenger-ár.
S a nagyszerű processzió megindult,
Keresni Jézust: Hol van? Merre jár?


Harangzúgás közt mentek, mendegéltek.
Város nem látott még ilyen csodát.
De fáradságuk hasztalan! Hiába
Kutatnak végig minden palotát.
Ott lesz talán a pompás templomokban,
Hol orgonák mély, szent moraja szól?
A zárdákban, hol szűzies lemondás
Uralkodik?... Nem!... Jézus nincs sehol!


  V.
És ekkor… messze… künn a város végén,
Hol nép lakik, nálunknál aljasabb:
Egy szűk, kis ablak annyi fényt lövell ki,
Mint hogyha onnan kelne föl a nap.
Káprázó szemmel, álmélkodva gyűlnek
A ház elé, ahonnan jő a fény…
S meglátják Jézust, akit úgy kerestek,
A legsilányabb kunyhó közepén.


Ott áll, tündöklő, hófehér ruhában,
Mindegyik karján egy koldus-gyerek.
Karácsonyfát hozott nekik s a vékony
Gyertyákat most ő gyújtogatja meg.
A kisdedek tapsolnak és kacagnak!
Hálás örömnek édes csöppje gyűl
A rongyos özvegy elfásult szemébe…
S Jézus velük sír és velük örül.


Bocsát szemükre mély, irgalmas álmot,
A két kicsinyt lágyan lefekteti,
Aztán kimegy… A fényes társaságra
Rá sem tekint a bús názáreti.
Egy szava sincs hozzájuk. Csak a légben
Zendül hozsanna, bűbájos zene,
Míg lassan, lassan letűnik a földről
A szenvedők s szegények  Istene!

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület