Oláh Gábor: Szegény magyar!

Mi lesz veled, szegény magyar?
Egész világ rút nyelve mar,
Egész világ korbácsa vág,
S egy pusztaság
A régi drága Éden,
Melynek dúlt ligetében
Kóbor vadak,
Magyar hitek lappanganak.
Keletre tűz, nyugatra tűz,
Láncot nyakunkra játszva fűz
A hódítók embertelen
Hóhérja: a vad Győzelem.

Most széthullunk örökre tán…
Legörgött tíz század után
Az irgalmatlan istenek
Széthintenek
E vérrel-sárral betiport
Csillagra, mint halotti port;
Rajtunk tapos
Minden futó gyalázatos.
Még sírhalom sem jelzi majd,
Hogy egy nemes nemzet kihalt
A régi keret megmarad,
A régi kép: egy rongydarab.

Óh nemzetem, ha két karod
Levágatod,
Ha két szemed kiszúratod:
Még élhetsz, mint élő halott!
Mint Európa koldusát:
Ugatnak, tépnek a kutyák,
És megdobál minden kölyök,
És minden gyáva megröhög.
Nem! Inkább vesd le most magad
Sorsod tornyából – s szétszakadt
Testedre így hullassa le
Gyászát az éjek éjjele!

/1918. november/