Csoóri Sándor: Kicsi néném...

Mennyi mindent megtett szívből értem,
míg tanultam, én, makacs gyerek.
Ő forgatta helyettem a szélben
a szikkadó sarjúrendeket.

Kévét hányt fel, kalász hullt hajára,
s lucskos őszön kukoricát tört…
Kicsi néném fojtott sóhajára
emlékszel-e gazos régi föld?

Remény nélkül maradt otthon szótlan,
s mégse marta irigység, harag,
hogy kis öccse messzi városokban
álombeli ábránkon farag.

Nem volt könnyű életem nekem sem,
de az övé százszor nehezebb:
Távlat se nyílt, merre, hol keressen
sima utat, kékebb eget.

Én, ha a sors vélem rosszul bánik,
lázadok – de mit csinálhat ő,
mikor még el sem jutott a Vágyig
s széltől üzent neki a jövő?

Fülledt falu, rossz gondok, szegénység
s néhány csendes barátnő között,
ki találhat irgalmas, szép békét
s újat látó, merész örömöt?

Férjet vár s az elbukott szerelmek
alkonyában kislányt, kisfiút,
legyen, akit könnyesen szerethet,
ha anyátlan árvaságra jut…

Kifakult sors kicsi néném sorsa,
lassú patak, kövek közt botol.
Ablakba északi szél sodra
hulló virágszirmokat sodor…