Rab Zsuzsa: Evolúció

Voltam türkizkék lüktetés,
tengerdobálta fénycsepp,
sodródtam villó vizeken,
egysejtű, boldog gondtalanság.
Aztán önmagam kétszerese lettem,
szigorodott a víz körülöttem,
keményedett az ég fölöttem,
szuronyos, páncélos ragadozók
hártyás védtelenségem méregették,
aztán szálkák fúródtak belém,
aztán partra csapott egy törvényszerű hullám,
fuldokolva nyeltem szikkadt levegőt,
húsomat csontkereszre feszítették,
csontkupolával tetézték,
tenyerembe mementót véstek,
arcom mögé halálom jelképét kivésték,
nekivágtam az évmillióknak.
Néha még visszatérek
apály-dagállyal lüktető
szerelmes ősanyámhoz,
ráismerek,
belecsobbanok,
mellére simulok,
ölében ringatózom.
Aztán visszamegyek magam-építette
szilárd dolgok közé,
türkizkék lüktetés
diktálja még a pulzusom,
az sem sokáig.
Csak mélyeimben hordom
elmúlhatatlan örökségemet:
tengerek maró keserűjét.