Áprily Lajos Merész dolog most stanzában dalolni...

Töredék

  1
Merész dolog ma stanzában dalolni
a nagy, világfájdalmas lord után,
mikor a hős nem hős, mindössze holmi
apró Quijote s nem Harold, Juán,
kit szörnyű spleen sarkantyúz kóborolni,
ki nőt csábít s szeretkezik buján –
Ez nem globetrotter, Ámornál pedig
szegény Istókkal sem mérkőzhetik.

  2
A „hősöm” – Hamlet késő epigonja –
sosem ragadta üstökén a percet.
Regényes álmok lázbeteg bolondja,
akárcsak a szegény reichstadti herceg.
Lelkét egy szó is mélabúba vonja –
Most is, míg tollam gyors iramba’ serceg,
a múltból rámnéz ártataln-fehéren,
mint őse a Lawrence-festette képen.

  3
Mosolya: könny, a gondolatja: álom…
Az én lelkemmel is szörnyen rokon:
egyszerre szállt el rózsaszínű szárnyon
gyermekkora s az én gyermekkorom.
Együtt haladtunk át az ifjúságon, –
míg egy csudás, lázverte pillanatban
Párizsba ment, meghalt s én itt maradtam.

  4
Első barátom és első halottam…
S én dédelgetve keltem most fel őt.
Emlék-fehér arcáról meghatottan
veszem el a felejtés-szemfedőt.
Mióta elváltunk, sokat futottam,
hadd állok meg hát most a múlt előtt.
A régi forrás újra felbuzog –
halkan peregjetek csak, jámbuszok!

  5
Ott jött világra Zsolt, szegény alant,
unalmas kispolgári szürkeségben.
Anyja fölött a május elsuhant
s az apja is már túl az ötven éven.
Az ősz langyos szerelmében fogant
s nem ifjú csókok villámos tüzében.
Habár lángész – Lombroso így tanít –
a fáradt csókból gyakran származik.

  6
(Nem mondom ezzel, hogy Zsoltom genie,
ámbár volt benne néha ritka eszme,
fel-felgyúló sziporka, isteni –
csak el ne húnyna vak homályba veszve! –
De nem tudta lánggá éleszteni
és megrogyott tompán kétségbeesve,
s túlfűtve izzott, mint a téli katlan
és híre helyett kínja halhatatlan.)

  7
Az anyjától érzést kapott örökbe,
az apjától ölő iróniát.
S ha vágya támadt: dalos gyönyörökbe,
melódiás világba szállni át,
fakó színekre törte meg röhögve
a gúny az ihlet tényes sugarát.
Lelkében egyre forrt a küzdelem:
apai gúny s anyai érzelem.

  8
E szörnyűséges ellentét nevelte
s egy vadregényes, ritka környezet.
Ódon várost lát öntudatra kelve
és kék hegyet és újra kék hegyet
(a kék heves lesz majd első szerelme) –
lankás hegyoldal a város felett,
családi ház a vén hegyoldalon,
gyümölcsös, erdő, omló bástyarom.

  9
Pompás helyek játékos kis seregnek,
de ő, szegényke, bús-testvértelen.
– Magány a sorsa egyetlen gyereknek! –
Elnézi hosszan és keservesen:
hogyan labdáznak, lankán hemperegnek,
bujócskát játsznak bástya-réseken,
baglyot riasztva omladó eresznél…
Zsolt csak magányra és magára eszmél.

  10
Az örvényen, amely a hegytetőre
a rozzant lépcsőig kígyózva jut,
apjára várni néha – jó előre –
az utcavégre boldogan lefut.
Csigát keres, leül az utcakőre,
elhallgat egy-egy füttyös kisfiút;
aztán ha jön fáradt lépésű apja,
komolykodó kérdésekkel fogadja.

  11
…Így száll az élet nesztelen magányban.
Az évszakoknak fecskeszárnya van:
Tavasz kis arcát megsimítja lágyan,
a tarka nyár suhan virágosan;
az őszben annyi furcsa kis talány van
s a jégcsapos tél oly vigasztalan;
köd ad ruhát a meztelen vidéknek
s a kis szobába roskad minden élet.

  12
A kisszobában, tűzfényes sarokba
vonulni téli este ó be jó,
ha benn magányos gyertya ég lobogva
s az ablakokra sűrűn hull a hó;
hallgatni anyja lágy ölébe fogva:
hogy szenvedett, dalolt, sírt nagyanyó,
S a mámoros, könnyelmű éjszakák
hogy vitték kora sírba nagyapát.

  13
(Ó, nagyszülők – ti bánatos nagy árnyak –,
kiket nem láttunk test szerint soha;
nem láttuk sújtó öklét nagyapának,
s hogy milyen volt magánya mosolya.
S mégis, ti adtok csókjainkba lázat,
a ti szótok száll ajkunkról tova;
s mi azt mondjuk, meghaltatok, nem éltek:
s ti csókoltok, daloltok és beszéltek.

  14
Zsolt is, szegény, gyötörve kusza vágytól,
döbbenve ismer majd reá: ez ő!
Kit más hazába csábított a távol,
a moldvaparti utcakövező;
a szőke „mester” szép Bohémiából,
a megbánó és újra vétkező.
Kísértetes nagy árnya megjelent
sok vergődéses, lázas éjjelen.)