Kiss Menyhért: Elefántcsonttorony
Szeretem a verset, a kötött beszéd
csodája izgat és rímekbe törten
zengem a fájdalmak vérző énekét,
mert kevés adatott nékem e földön,
támolygok lázasan és meggyötörten
és a nagyvilág számomra csak börtön.
Jöjj hát, vers, hímes, szép, zengő rímekbe
költöm a szavakat és a ritmustok
legyen oly dobbanó, mintha szív verte
volna őket, vágyó, álmodozó szív,
nyelvén szólani versek, csak ti tudtok,
ha a csöndes merengés óráin hív.
Magányos vagyok és a múló idő
habján úszva, közelg felém már a part,
a másik lét partja, ezért a hívő
fojtott fájdalom és a lét mély titkán
töprengő küszködés; semmit sem akart
szellemem mást, e bús dalokat írván.
Elefántcsonttorony a szimbólumom!
El tőlem, förtelem, köznap förtelme;
szabad vagyok és úr önnön sorsomon,
nem ijeszt a csorda dühe s eszetlen
őrjöngése sem; él bennem ős lelke
az Alkotónak, ki félt az éjjeken.
Szálljatok dalaim és a tisztultabb
igazság fényében ragyogjatok; eljő,
bizton eljő a nap, mikor lehullnak
az emberiség bús ős bilincsei
és eloszlik majd a félelmes felhő
s felragyognak újra az élet kincsei.
Addig elefántcsonttoronyból rakok várat
magamnak, az élet vad őrjöngése
közben pihenni ott s ha űz a bánat,
feledni Szépség, tebenned a jelent;
a világnak barbár dühe ne sértse
lelkem, ki ott tán halhatatlant teremt!