Kiss Benedek: Őszi este

Klasszikus ősz, kellékeivel.
Fosztott ágak letargiája.
A balkáni gerle egy darab homály
a gutaütötte cseresznyefán,
rátaplózódva, mered magába
félig hunyt, fénytelen szemeivel.
Fogatlan satrafa-vigyor a napfény,
kicsalt mégis a balkonra, nézni,
hogy tenyereit szemközt a repkény
a tűzfalon már vörösre vérzi:
ipiapacsot ver rászedetten,
mert a ragyogás,
akivel játszott,
faképnél hagyta ám,
elbóklászott,
ring delfin-izmú tenger-ölben.

Ring
delfin-izmú tenger-ölben már
a délutáni nap – este lesz, szürkül.
A magasban fönt lökhajtásos száll,
megvillan, mint egy fehér cérnás tű.
Hangja se hallszik.

Az iskola
elcsendesül s el
az óvoda.
Öltöznek át az óvónénik,
sietnek: ez randevúra,
az meg haza.

Megjött a szomszéd,
zengeti
zenegépét,
fújja az orrát, tüsszög,
mintha mindig december lenne.
Kalapács csattog: egy szög
szalad deszkába és
szívedbe.
Aztán csuparánc csönd.

Az utcán
monoton
nyammogással
motorok
őrölnek
szürke lisztet.

Mint begyújtott kocsi motorháza,
az este
olajos-kéken reszket.
Neonvirág nyit.
Fékcsikorgás.
Villany világít.

Villanyoltás.

S száll a Föld,
szállunk a tág végtelenbe.

Tér-nagy magányú szívemen
átsistereg most egy motorkerékpár,
s nyomában kín terem.
Asszonyszagú párnára dől már
ím, fejem,
ájultan, emléktelen,
s bent
fölhólyagzik a csend –
ám fölfakad kint az estévé gyűlt nyár,
szétfreccsen
időtelen:
tér-nagy magányú szívemen
tiprat, tiprat a motorkerékpár.

Csillag pulzál,
nem szűnik,
bár áll,
pulzál a történelem.

Asszonyszagú párnára dől már
fáradt fejem,
míg eggyéfolyik tavasz, tél, ősz, nyár,
s tágul, hogy szállhassunk benne,
a végtelen.