Döbrentei Kornél: Nem a csoda

Ajánlás:
Az idő pillanatából szőtt, nyűhetetlen anyagából
kiderengtek,
múltakból jövőbe, jövőből jelenbe jártok, keltek,
meg így tartjátok Európát s benne minket, magyar szentek.

Az első felsírás és a vég-hördület közt az ív mivé lett?
A legenda több, mint az élet?
S miként a semmiből habosra köpült bárányfelleg,
a lélek üresen elleng,
ha nem bírhat, mint megtartó horgonyt,
egy ősemlékezésből, ideákból megálmodott,
fénynyalábok-keretezte képet,
nem bálványt, melyben az Isten emberszagot orront,
felelj, Árpád-házi Szent Erzsébet:
merészebb valóság-é a vászon,
a zászló, a Veronika-kendő vagy a porrongy,
a lényeg hiúsága: ami megjelenik, látsszon?

Felelj, megnyomorítottak eltökélt gyámola,
két térded fohászok nem porladó zsámolya,
könyörületes királylány,
kinek anyját, a gertrudi némberi ármányt,
az ország cudar állapotja láttán,
kardélre hányt
a szilaj-büszkeségű Bánk bán,
pengéjével markolatig töltve be
a tovább már nem tűrt,
gyűlölet-marta űrt,
mélyén lob-szította virrasztással önsebe…

Ó, de nem ezért elemésztő vezeklésed,
a megszomorított emberiség a te néped;
a teljes önkifosztás, alázat,
mely önvédelemből sem lázad,
levedli a páncélt, le az arannyal áttört kelméket,
kietlenné szikkasztja a bíbort,
az Elhívatottnak mindegy, mit hord.

A legenda több, mint az élet?
Felelj, Árpád-házi Szent Erzsébet,
kinek talmi volt a palást, a pompa,
s penitenciásoknak való goromba,
szívig-dörzs daróc a rang,
ott, ahol a csonton a hús is csupán cafrang.
A lemondásból az energia mítoszivá felnő
az aszkézis csiholta delej csodát termő –;
valóság az, csak a földi képzeleten túl,
Istentől áthatottabb szférákban magától megvalósul,
néha ihlet-vezérelten alászáll hozzánk, váratlan teszi meg:
bár regnált iramló folyókat megtorpantó hideg,
a szűkölködőknek kicsent kenyér a kötényed alatt
átváltozott, belőle máglya-hevű rózsaliget fakadt,
noha öledből máig világlik a pillanat,
noha öledből máig világlik a  pillanat,
titkod mégis hatalmas homályban maradt.

A legenda magasabb rendű élet?

Érette az ár iszonyú, nem kezdte ki elmédet?
Vagy éppen a bizonyosság lett a vérted,
hogy megszállott magad-gyötretéssel nem fecsérled el,
öntudatlanul. S.O.S-t sípoló lélegzéseddel
a számodra oly fukarul kurtán kimértet?

Ó, nem csoda,
amely az igazság népmesei záloga,
s a szemfényvesztőnek alkalom, a fátumosnak megszolgált ajándék
a tudás, hogy a lét számtalan életből áll még,
s csak a kiválasztott juthat el mindenhova,
ki feneketlen mélységekbe kutatva ás,
annak eredendő joga, gyehennás jutalma a felmutatás,
kit ezért vékonnyá koptat a kín, szíjassá a reménykedés,
annak az Isten hiánya sok, jelenléte kevés.

Kivel jót cselekedtél, a koldusnő, sárba hiába taszít,
lerombolhatatlan hited a híd,
az igazak hullása nem az elmúlásba visz,
minden napod: dies natalis,
s te, ki Jézus hívására elköltözött,
eleven kapocs vagy föld s az ég között,
szépségedet halál föl nem dúlta, el nem aszta,
arcodon kikezdhetetlen az asszonygyönyör aranymaszkja,
mert részed volt benne,
nélküle a küldetésed meddő lenne,
a nem szűnő próbatétel,
s hogy nem tudod megalázni magad elégszer,
bár cserébe tiéd a lét örökre,
szenvedésből a szabadságod tükre,
csorbíthatatlan, ahogy emberen-túlin megéled,
a szentség maga-kínálva járult elébed,
éned; a teremtés sallangtalan, végsőkig csupaszított tönkje,
földi hatalom kidönteni gyönge,
a Tejúton, mely nem mérhető,
a kozmosz mindent betöltőn árad,
az életed ott folyamkilométerkő,
érvényesebb, mint bármely szentföldi hadjárat,
ahol a Jordán vize Keresztelő Szent János nélkül
puszta hákettőóvá sekélyül,
alján csupasz iszap, a gyurma,
amely lelket koldulna…

Viaskodunk, nehogy elkanászodjon az enyészet,
föláldozzuk a részt, hogy megnyerjük az Egészet?
A legenda több, mint az élet?
Ha így van, adj erőt, Árpád-ház Szent Erzsébet!

/2001. december/