Keresztury Dezső: A töprenkedő



Nyarat játszik a nap, szemem harapva süt, de
ferdén hull sugár, fénye törik, kihűl,
halmok ölén sűrű pára szitál homályt
szélnemjárta gyümölcsöskertek bíborarany
lombjaira: elizzik az ősz.
Mi is így
díszítünk koszorúinkkal ravatalt, ha érzés,
érdek így kívánja.
Ostoba párhuzam! Nem temet
a természet, csak az évszak váltja tenyészetét.
Erre tanítson a hosszúra nyúlt évad. Mi is így
éljünk, tudván: életet élet táplál és a halál
nem megsemmisülés: új élet kezdete.
Jó még
félbénán, korosan, de tűnődve is kíváncsian
élni; mi félbemaradt, ha lehet befejezni;
tevékenykedni, ha csak rágcsálóként fogat
koptatva is.
Nem félek az eljövendő
kaszástól, sem a fáklyát oltó szűz mosolyától: –
bízd csak az emlékezőkre a holtakat!
De kire
bízzam az élve maradt gazokat, akik összetörték
mind mi egész volt? – az elégült bírót,
ki büszkén hordja gonosz ítéletei rossz hírét
s él bő nyugdíjban; a kis fejedelmeket, kik
– mondják – nagy eszmét szolgáltak a parancsot
túlteljesítvén. Térdre ki hullt a föl sem
állított mártíremlékek előtt? Ki kért itt
bocsánatot, megvallva s bánva bűnét?! Ki
adott elégtételt, ha nem azért, hogy magát emelje?
(Midőn ezt írtam, lelkünk mint a vak
ég sötét volt, hulltak színváltó csillagok;
aztán a hóhért áldozatával szinte egyidőben
temették díszes sírba, bocsánatot kért
az új hatalom és posztumusz díjt osztogatott
kétértelmű fölénnyel, igazságtevőként).
Most csönd van: a magban csíra, ág, gyökér: –
gazdátlan sarjad a bozót s vele mi is?
Ki, mi hajszol hát, ki, mi hajszolódik
bennünk s mi célra? Külön szakadhat-e
természet s ember: az feled, ez nem? Jön már
az üvöltő szél, a hideg, hosszú eső, a köd,
hullt lomb, korhadás évada, visszahúzódik
ágba, gyökérbe kitelelni a nedv, s hó,
jég födi el a lenti, gyökérzeti birkózást.
Így
hull végleg az én virágom is; agyag hús
mélyén kel ki húsomban a pondró, romlik a bőr,
bomlik a szerves forma; agyam is talajvíz
oldja a földbe; lehet: atomjaiért majd
lenyúl egy-egy gyökér s virágba oltja.
Ezért
nézem ifjú titánok nagyra szabott élet-
terveit némán. Nincs jól rendezett hagyatékom;
csupán
sarjadtam; szél, föld, nap, eső nevelt;
tervtelen éltem… S mégse vagyok csak hullt lom.
Választottam s tetteimért felelek, bár
sokszor úgy éreztem: valami Isten dönt helyettem.
Rossz csupán, hogy a test romlása elűzi a lelket: –
számot adni?, bolyongni?, a semmibe tünni? Énem
elvillan, vagy úgy őrzi az emlék, mint a kivágott
fát helye: hiánya ha szólhat.
Megmarad minden erő:
az emberi alkotás is. De átalakulhat.
Át lehet értelmezni, s ki tudja hogyan.
Jobb volna talán mégis hazatérni a roppant
körforgásba. Hogy újraszülessünk!
Újraszülessünk?
Kik? A halálba csak egyedül léphetünk, de
újraszületnünk mások közt kell, – s
fölnevelődünk
társakkal: anya szül, ház, kert, falu, város
ád, ha ád, otthont, célt, értelmet; magunkban
tűnünk el. Szó, tett, tét, keresés, hír
támad az életben, s pergő lantként elenyészik.
Ezért is serkenjen mindig az ifjúság: ő legyen
az újrakezdés, a hódító erőszak: ez illik
hozzá! Vágynék még én is szólni, cselekedni;
de jobb annak, ki figyelhet már csak: az otthonosság.

szozattv


szozat a tiszta hang Meghivo Horvath I. NET re freedomforeurope attila LSApokabacsi drvargatibor Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 versmaraton jankocsm Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf