Keresztury Dezső: A töprenkedő



Nyarat játszik a nap, szemem harapva süt, de
ferdén hull sugár, fénye törik, kihűl,
halmok ölén sűrű pára szitál homályt
szélnemjárta gyümölcsöskertek bíborarany
lombjaira: elizzik az ősz.
Mi is így
díszítünk koszorúinkkal ravatalt, ha érzés,
érdek így kívánja.
Ostoba párhuzam! Nem temet
a természet, csak az évszak váltja tenyészetét.
Erre tanítson a hosszúra nyúlt évad. Mi is így
éljünk, tudván: életet élet táplál és a halál
nem megsemmisülés: új élet kezdete.
Jó még
félbénán, korosan, de tűnődve is kíváncsian
élni; mi félbemaradt, ha lehet befejezni;
tevékenykedni, ha csak rágcsálóként fogat
koptatva is.
Nem félek az eljövendő
kaszástól, sem a fáklyát oltó szűz mosolyától: –
bízd csak az emlékezőkre a holtakat!
De kire
bízzam az élve maradt gazokat, akik összetörték
mind mi egész volt? – az elégült bírót,
ki büszkén hordja gonosz ítéletei rossz hírét
s él bő nyugdíjban; a kis fejedelmeket, kik
– mondják – nagy eszmét szolgáltak a parancsot
túlteljesítvén. Térdre ki hullt a föl sem
állított mártíremlékek előtt? Ki kért itt
bocsánatot, megvallva s bánva bűnét?! Ki
adott elégtételt, ha nem azért, hogy magát emelje?
(Midőn ezt írtam, lelkünk mint a vak
ég sötét volt, hulltak színváltó csillagok;
aztán a hóhért áldozatával szinte egyidőben
temették díszes sírba, bocsánatot kért
az új hatalom és posztumusz díjt osztogatott
kétértelmű fölénnyel, igazságtevőként).
Most csönd van: a magban csíra, ág, gyökér: –
gazdátlan sarjad a bozót s vele mi is?
Ki, mi hajszol hát, ki, mi hajszolódik
bennünk s mi célra? Külön szakadhat-e
természet s ember: az feled, ez nem? Jön már
az üvöltő szél, a hideg, hosszú eső, a köd,
hullt lomb, korhadás évada, visszahúzódik
ágba, gyökérbe kitelelni a nedv, s hó,
jég födi el a lenti, gyökérzeti birkózást.
Így
hull végleg az én virágom is; agyag hús
mélyén kel ki húsomban a pondró, romlik a bőr,
bomlik a szerves forma; agyam is talajvíz
oldja a földbe; lehet: atomjaiért majd
lenyúl egy-egy gyökér s virágba oltja.
Ezért
nézem ifjú titánok nagyra szabott élet-
terveit némán. Nincs jól rendezett hagyatékom;
csupán
sarjadtam; szél, föld, nap, eső nevelt;
tervtelen éltem… S mégse vagyok csak hullt lom.
Választottam s tetteimért felelek, bár
sokszor úgy éreztem: valami Isten dönt helyettem.
Rossz csupán, hogy a test romlása elűzi a lelket: –
számot adni?, bolyongni?, a semmibe tünni? Énem
elvillan, vagy úgy őrzi az emlék, mint a kivágott
fát helye: hiánya ha szólhat.
Megmarad minden erő:
az emberi alkotás is. De átalakulhat.
Át lehet értelmezni, s ki tudja hogyan.
Jobb volna talán mégis hazatérni a roppant
körforgásba. Hogy újraszülessünk!
Újraszülessünk?
Kik? A halálba csak egyedül léphetünk, de
újraszületnünk mások közt kell, – s
fölnevelődünk
társakkal: anya szül, ház, kert, falu, város
ád, ha ád, otthont, célt, értelmet; magunkban
tűnünk el. Szó, tett, tét, keresés, hír
támad az életben, s pergő lantként elenyészik.
Ezért is serkenjen mindig az ifjúság: ő legyen
az újrakezdés, a hódító erőszak: ez illik
hozzá! Vágynék még én is szólni, cselekedni;
de jobb annak, ki figyelhet már csak: az otthonosság.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf