Garay János: Az obsitos

/Az obsitos látogatása Ferenc császárnál/


 


Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János,
A sereg kend nélkül bizony nagy hiányos.


Vajh! sokat beszélt el sok vitéz dologról,
Amit ember nem hall hetvenhét országról,


Elbeszélte nekünk: Franciaországban,
A tengernek partján hogy járt Padovában,


Látván ő nagy partján óriási rákot,
Ollójával felvett egy lovas kozákot.


És midőn bejárta szép Tirolországot,
A stájer hegyekben oly magasra hágott:


Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja,
A hegyet végiglen, csak hason mászhatta.


Máskor Mantovában kedvre táborozván,
Hétfejű sárkánnyal vitt, mint egy oroszlán.


És ki tudná végét, és ki tudna mindent,
Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend.


De ha még ezerszer oly vitézlő volna,
Mint amekkorának tudja kendet Tolna,


Azt nem engedjük meg, ily jó kedvben lévén,
Hogy ne mondatnók el e vidám tor végén:


Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában,
Király őfelsége látogatásában.


És az obsitos hős, társin eltekintvén,
Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén,


Kémlelődve, nincs-e tán diák körötte,
Aki elprüsszentse jó magát fölötte.


De diák ez egyszer nem volt a bokorban,
Mind igaz hívő vett részt az éji torban.


S vitéz Háry János isten-igazában,
Elveté a sulykot ő bátorságában.


"Bécsbe - kezdé - Bécsbe, hát no hébe-hóba,
Kedvem szottyan menni kis látogatóba.


Sok barátom él ott, s nem egy generális,
Sőt valót beszélve, maga a király is.


Kinek ő felségét a halál torkából
Én mentettem meg, nem messze Padovától.


Mentem mendegéltem - vagy mit is beszélek?
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek.


Hej ha élne, most sem látná senki párját,
S mint a szél, elértem rajta Bécsnek várát.


És hogy a hajnallal a városba értem,
A király házára mindjárt ráismértem


Kétfejű sasáról, mely a háztetőn űl,
S mindennap egy tulkot költ el egy ebédűl.


Ott fakó lovamról kényesen leszöktem,
A sövény fájához, mint illik kötöttem.


Magam végig mentem az isterázsákot,
Egytől-egyig ismert, régi jó barátot.


Végre eljutottam a tornác végére,
Kezem egy ajtónak tevén kilincsére.


Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába,
Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába.


Az ezüst után a harmadikba buktam,
Tiszta szinaranyból, ott be is nyitottam.


Hát nem is hogy én, de amint rám tekinte,
Maga ő felsége szólt s magához inte.


"Isten hozta kendet, régi jó barátom,
Nos, hogy állunk - kérdé - frissen amint látom."


"Hála Isten - mondám - megvagyok biz ott még!
Még a régi bőrben, mint láthatja fölség.


Jó fakóm is, az no, melyen ő felségét
Egykor megmentettem; járja, de a végét."


S jó, hogy említettem a szegény páráját,
Mert legott a jó úr igy kezdé mondását:


"Hát ugyan hol hagytad a szegényt? azonnal
Istállóba vele, parádés lovammal:


Egyazon jászolból kapjon eleséget,
Még pedig aranyból" - s küldte a cselédet.


"Hát te már ettél-e?" kérdezé jósággal.
"Nem bizony még, felség, kérem átossággal."


"Semmi no, csak ülj le - mondá és leültem, -
Van még vacsoráról egy darabka sültem."


S asztala fiából egyben ki is vette,
S egy fehér cipóval én elém letette.


Erre bekiálta a mellék szobába,
"Van-e még, hej anyjuk, a slivovicába?"


"Nincs bizony, felséges férjem és királyom,
Most kapá utolsó kortyát a lakájom!"


Szólott a királyné. "Ej no, küldjön el hát,
A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát!"


Dictum factum, úgy lett, hej de nem hiába,
Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába.


S Mózsi, nem hiába, hogy királynak mérte.
Fínomul kitellett, mondhatom, mértéke.


És amint ekképen ittunk, eddegéltünk,
Régi harcainkról jóizün beszéltünk:


Hát köröttünk egyszer oly sikoltozás van,
Mint mikor két tábor van hadakozásban.


A királyi urfik (most látám őket meg)
Cifra tarsolyomért összeverekedtek.


"Gyermekek! - kiálta rájok édes apjok -
Hát ki van a háznál, hogy ti hajbakaptok?


Hát az angyalát is, vitéz Háry bácsit
Egy sem látja? mindjárt parolát és pácsit."


Dictum factum, a kis urfik rendre jöttek,
Vas markomba pompás parolát ütöttek,


Én pedig benyultam cifra tarsolyomba,
S egy-egy karajcárkát vettem a markomba.


"Nem, barátom, ezt nem engedem neked meg,
- Szólott a király - pénz nem való gyermeknek.


Pénzre több szükséged van neked, vitézem."
Mire markomat már tömve, dugva érzem.


Szépen megköszöntem, rája elbúcsúztam,
Jóllakott fakómat aklából kihoztam.


S a királyi abrak nem is volt hiába,
Mert alig került be huszonnégy órába,


S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér,
Mert a pénz ezüst volt, s mind megannyi tallér.


Tallér, az angyalát! még pedig lázsiás,
Hej, hogy elfogyának, mint ezernyi sok más!


De azért az Isten tartsa meg királyom,
Soh' se lesz nekem több olyan jó barátom."


                                                                                      1843.



Az obsitos Garay János legnagyobb sikerű elbeszélése. Háry János valóban élt,
 a költő ismerte is, mert földije volt.
A költő kitűnő emberismerettel rajzolja a nagyokat füllentő obsitos katonát,
 amint költött, mesébeillő cselekedeteit
 nagy pátosszal, lelkesedéssel regéli a jámbor falusi atyafiaknak.

szozattv


szozat a tiszta hang Meghivo Horvath I. NET re freedomforeurope attila LSApokabacsi drvargatibor Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 versmaraton jankocsm Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf