Adonyi Nagy Mária: Nefelejcs

1.

A nefelejcs illata felbuzog kék sugarakban -
ameddig ellátni, kásás lüktetés a levegő,
a megkeményedett illatok, olajok fala
tél és nyár között,
a függőlegesen dermedő víz az égtájak között;
mögüle, mint forgó sötét üvegek mögül
feltűnnek néha, akiket ismertem, láttam:
anyám, kétrét görnyedve a rettenetes súly alatt,
gyermek kukucskál, férfiak néznek
tűnő szobákból valahová -
aztán az én arcom is a körforgásban,
aztán az sem, csak a kék pára nehéz kavargása
csak az idő az üresen búgó olajütőkben.

2.

Felejtünk bizony, nefelejcs,
felejtünk és emlékezünk -
naponta elfelejtjük a havak kékjét,
a céltalanul szabad futások kékjét,
szemünkben az ég és a tenger lassú szárnycsapásait,
és felejtésünkben ott úszkál valahol
egy érthetetlen sziromlevél,
és emlékezetünkben leszakadt
sirályok húrja a földig.

3.

A liliom tejüveg körtéi
tiszta időben elvilágítanak Atlantiszig.

4.

Ilyenkor a menta hűvöse vár rám,
igazol valameddig a ragyogás előtt,
s beülhetek az árnyékába,
bár tudom, nem tehet semmit, semmiről -

5.

Majd felzúgnak az apró légcsavarok a szaglószervekben,
kiragadnak a nefelejcs és menta kékezüst hálóiból,
a zegzugos olaj falai közül valami más térbe,
hol futni lehet, át a tejfehér tengeren,
lassú, könnyed futással a kinagyított levegőben,
beérni a remegő alkonyi kupába,
mint az olaj, miként a sűrű bor,
mely szétfolyhat, akármerre.

6.

Végig a fényes partokon
lengő menyasszonyok suhogtak ilyenkor a fehér szélben,
a megkeményedett illatok fürtjei között
hajlongtak a liliom-menyasszonyok,
leheveredtek a hófehér fűbe,
és kupákat kínáltak a napsütésben,
s a mézédes bor végigpergett a csuklón,
lecsorgott a hó tölcsérein a menták tövébe,
oda, hol most vagyok,
újraszülve, indítva a futásba lökő árnyakat.

7.

Miért hát e kavargó halványkék láva
s a csonttá fehérítő napsütés?
Miért ez a futás Atlantisztól
a liliom szomorú tölcséréig
az olaj illó tűi közt?

8.

Öregedő, síró anyám nem tud engem
még egyszer megszülni, bármilyen távolra
húzok a menta sűrű illatában,
nem tud engem megszülni,
ha beleveszek egy pici sziromlevélbe,
s a nefelecs-pikkelyes égről nézem,
mint tartja leejtett kezében
az elszállt olaj csupasz ágait.