Juhász Ferenc: Rezi bordal

Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
 bárhogyan süvít!
Húsos lombok mind elasznak,
hulldogálnak rőt harasztnak,
 az öregség sűrű hava mindent beborít.

Férfikor jön ifjúságra,
életed gyümölcsös ága,
 az is elvirít.
Szirmát minden nap elejti,
táncát bármiképp is lejti
 évek rózsája a szélben, az is elvirít.

Tedd hát, amit tenni rendel
minden napod, türelemmel
 végezd dolgaid!
Marad valami utánad,
ha nem marad, az se bánat,
 hörböld dúdolva a borod, ha a bor vidít.

Nézd a rezi hegy üstökét,
zöld bozontját nyomja az ég,
 zengő erdeit.
Ott ül esőboronálta
fején sziklakoronája.
 Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.

Paták kongatták a sziklát,
társzekerek vasabroncsát
 nyögte a fahíd.
A tornyokban őrök álltak,
hars kakasként kiabáltak,
 s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.

Testőrök, lányok, szakácsok,
íjjászok, fürge lovászok
 sürgése volt víg!
Az udvaron szolga hemzseg,
hangyamódra cipekednek,
 tömik a barbár-szakállú várúr vermit.

Az erdőben vad futása,
sárga ebek csaholása,
 kürt búgott, őz rítt…
Urak, vitézek, vadászok,
szűz-perzselő tobzódások
 helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.

Mint a szőrzet a hullából,
serked a kő-koponyából
 a fű és sivít.
Gaz veri a csülök-nyomot,
nehéz kontyú kisasszonyok
 flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.

Mulandóság? Fene bánja!
Csak így szép az élet, hát ma
 éljed napjaid.
Ne sírj ifjúságom múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
 borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.