Illyés Gyula: Elégia egy öreg vincellérről

Levágta még a napraforgó-főket,
/megannyi pici napot/, majd kirakta
a présház oldalán az őszi napra
száradni őket;

a paprikát is leszedte a kertben,
fűzni is kezdte s ahogy telt a fűzés,
ívbe aggatta, mikor is leült és
meghalt ahelyben,

meg, a vén Náci, végelgyengülésben.
Ma hozták le. Hogy ne halljam az „ejh”-t, „hajh”-t,
ide jöttem föl dolgozni, hol meghalt,
s csak nézem, nézem

az ő bevégzett s abbahagyott dolgát,
e lejárt napok, földrepottyant bolygók:
e törzsnélküli, csak-fej napraforgók
katonás sorját,

s a paprikákét, a diadal-ívben –
s olyat érzek, mint mikor oszló hang van
a levegőben, – óh mi tiszta dallam
szakadt meg itten! – :

csak én tudom. Az sincs, ki elfelejtsen,
vén Náci! Hozott, – visz az idő sodra –
légy eltemetve és bebalzsamozva
ebben a versben!