vitéz Somogyvári Gyula: 1919 október
Most megint olyan csendes lettem.
Nem zavarnak a látomások.
A töprengések tépő karma
a szívemen simára vásott…
A Nagy Halott már újra éled.
Mellében ismét ver az élet.
S ki eddig félve élesztgettem,
egy kicsit bizony fáradt lettem.
Most ráérek, hogy találkozzam
lelkem másik, facér felével,
kit ülve hagytam egy sarokban
ezelőtt tán egy negyed évvel.
Szerelmes, bús az Istenadta
s most is jaj messze kóborol.
Magamhoz hívom: gyere csak hékás,
idegen földről, a Kulpa-partról
platánok, gesztenyék alól!
Beszélgetünk. Panaszkodik.
(Panasza; mint síró hárfa.)
„Kulpa-parton most ködök járják,
lányok próbálják vígan a lárvát,
a szemük: tőr… a szavuk: méreg…
Valahogy: bolond az egész élet…”
S a szava belekeseredik
a hetyke hangba, tréfaságba.
Panaszkodik. S én hallgatom.
Lassan sírósra görbül a szájunk,
a könnyek lopva szemünkbe gyűlnek,
– bolond bűn a mi szomorúságunk! –
Mert ugyan mi a fájó abban:
hogy tán ebben az alkonyatban
a Kulpa-partján kézfogó van
és keringőre hegedülnek?
Hiába minden tanács, okosság:
a tüske mélyre van beverve!
Egyszer csak reáborulok
a másik én-re keseregve.
S míg testünket a zokogás
hideglelősen rázza, rázza,
borzadva látom, hogy nincsen másik,
csak egy vagyok, csak én, csak én,
csak én vagyok: kifosztott, árva…
És újra csupa kétség a lelkem,
véresre marnak a töprengések
és riadt szemmel s bódult aggyal
az októberi ködbe nézek…
1919.