Sinka István: Hazátlan Sallai

Sárgagát táján élt,
hazátlan Sallai,
– róla akarok itt
szószerint vallani.

Nincs más, ki felőle
egy jó szót mondana,
s pusztai sírjába
hír nélkül omlana.

Dé-Nagy Erzsi mondott
néki csendes esküt,
s bortalan múlott el
lakodalmi estjük.

A dolgok egy évre
jöttek, ahogy szoktak:
kis Sallai sírt és
kis csirkék sipogtak.

Sallai is vállalt,
kapált és aratott,
s széles kaszálókra
szép boglyákat rakott.

Mikor a nyár ügye
néha kockán forgott:
nagy esők idején
bölcsőre mosolygott.

Második ősz végin
aztán olyat kaptak,
hogy rá tél és tavasz
mind összeszaladtak.

Dé-Nagy Erzsébetről
ítéltek odafent
s csirkét ültetni egy
másik csillagra ment.

Csöpp kis Sallainak
nagy lett a nagyböjtje,
belé is fektették
jó tarhosi földbe…

Tudok még arról is,
mivé lett Sallai,
– de ez már csak halk szó,
meg se kell hallani!

Sárgagát mentiben
– olyat még ki látott! –
hazátlan barátom
vándorbotot vágott.

Csend volt mint a sírban,
kéklettek az egek
s: Istenem, hogy hulltak
a nyárfalevelek.