Arany János: Széchenyi emlékezete

1. Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
        Egy röpke szóban annyi fájdalom;
    Éreztük, a mint e föld szive rezdűl
        És átvonaglik róna, völgy, halom.
    Az első hír, midőn a szót kimondta,
        Önön hangjától visszadöbbene;
    Az első rémület kétségbe vonta:
        Van-é még a magyarnak istene.


2. Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
        Mely minket a kétségbe buktatott:
    Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
        Napján az Úrnak, ki feltámadott.
    Már a természet is, hullván bilincse,
        A hosszú, téli fásúlt dermedés,
    Készité új virágit hogy behintse
        Nagy ünneped, dicső Fölébredés!


3. Immár az ég - ah, oly hideg korábban! -
        Irántunk hő mosolyra engede;
    A négy folyó és három bérc honában
        Kilebbent a tavasz lehellete;
    S melynek halálos - ugy tetszék - elaszta,
        Életre pezsdűlt a kór sivatag;
    Lassú folyót önérzelem dagaszta,
        Büszkén rohant le a szilaj patak.


4. S fölzenge távol a menny boltos alja,
        Gyümölcshozó év biztató jele
    Hallott korán megdördülő morajja -
        Midőn egyszerre villám sújta le.
    "Széchenyi meghalt" - Oh, mind, mind csalékony:
        Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...
    "Széchenyi meghalt" - S e nagy omladékon:
        "Élünk-e hát mi?" búsan kérdezők.


5. Mert élni hogyha nem fajúlva-tengés,
        Olcsó időnek hasztalan soka;
    De vérben, érben a vidám kerengés,
        Mely szebb jövendő biztos záloga;
    Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
        Igy összehat kezünk, szivünk, agyunk,
    Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -
        Ő az, ki által lettünk és vagyunk.


6. Megrontva bűnöd és a régi átok,
        Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
    Nép, a hazában nem volt már hazátok:
        Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
    S mint lepke a fényt elkábulva issza,
        Ugy lőn nekünk a romlás - élvezet;
    Egy-két kebel fájt még a múltba vissza:
        Nem volt remény már, csak emlékezet.


7. De, mely a népek álmait virrasztja,
        Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
    Széchenyit küldé végtelen malasztja
        E holttetembe érző sziv gyanánt,
    Hogy lenne élet-ösztön a halónak.
        Bénult idegre zsongító hatás,
    Reménye a remény nélkül valónak:
        Önérzet, öntudat, feltámadás.


8. Midőn magát ez nem tudá szeretni,
        Ő megszerette pusztuló faját.
    Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni
        Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
    És mennyi harcot küzde önmagával?
        Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
    Míg bátoritó Macbeth-jóslatával
        Kimondá: "a magyar lesz" - hogy  l e g y e n!


9. Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
        Azt a mi fő, s mindet befoglaló:
    "Elvész az én népem, elvész - kiálta -
        Mivelhogy tudomány nélkül való."
    S mig kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
        Bújt az önérdek, fitymált a negéd;
    Ő megjelenve, mint új fény az égen,
        Felgyújtá az oltár szövétnekét.


10. És ég az oltár. Im, körébe gyűltünk,
        Szétszórt bolyongók a vész idején.
    Már is tüzénél szent lángra hevűltünk,
        Fénye világol sorsunk ösvényén.
    Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
        Enyhet találjon áldó magzatunk!
    Ez lesz a méltó, a valódi hála,
        Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.


11. De hogy kövesse nyomdokát az ének?
        Némúljon el, lant, gyönge szózatod.
    Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
        Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
    Évezredek során mit összejegyzél
        Honfierény magasztos érdemét,
    S arany betűkkel érctáblába metszél:
        Abból alkosd Széchenyi jellemét.


12. Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
        Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
    Tarquín előtt ki arcát megcseréli;
        Fülepet ostoroz lángajkival;
    Ki győzni Athént csellel is szorítja;
        Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
    Ki Róma buktán keblét felhasítja -
        Elég... a példa fáj: Széchenyi az!


13. Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
        Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
    A nemzet él, a nemzet összeretten,
        Átfut szivén a nemlét iszonya;
    Szól újra: és ím lélek űl a szemben:
        Rózsát az arcra élet színe fest;
    Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
        Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.


14. Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
        Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
    De a lét és nemlét közti határon
        Egekbe nyuló hármas pyramid!
    Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
        Dőljön nyugatról a sivár homok:
    A bújdosók előtt el nem takarja,
        Melyet ti megjelöltök, a nyomot.


15. S lőn új idő - a régi visszacsökkent -
        Reményben gazdag, tettben szapora;
    A "kisded makk" merész sudárba szökkent;
        Ifjú! ez a kor: "Széchenyi kora."
    Nézd ez erőt: hatása mily tömérdek -
        De ne imádj: a munka emberé -
    Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
        Mily biztosan lejt a közjó felé.


16. Majd elborulni kezde láthatára:
        Kik műve által lettünk magyarok,
    Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
        Mi napba néző szárnyas Ikarok.
    Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -
        S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
    Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -
        Egy új Kasszándra Trója lángjain!


17. Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
        Nyugalma egy álarcozott halál;
    S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
        Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
    Oh, mely irígy sors önző átka vett el,
        Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -
    Vagy épen egy utolsó honfi-tettel
        Tagadnod kelle - a feltámadást?...


18. Nem, Üdvezűlt, nem!... fájdalmunk hevében
        Hamvad ne sértse káromló beszéd,
    Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
        Mely soha így még nem volt a tiéd!
    Leomlunk sirodon szent döbbenéssel,
        A sujtó karra félve ismerünk:
    De Antéuszként majd ez illetéssel
        Küzdelmeinkhez uj erőt nyerünk.


19. Emléket, oh hazám, mit adsz e sírra?
        Hová tekintesz földeden, magyar,
    Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
        Örök dicsőség fénysugárival?
    Ha büszke méned edzi habzó pálya,
        Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
    Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
        Ha tenni szépre, jóra egyesűlsz; -


20. Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja
        Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
    Amannak hódol a sziklák csoportja,
        S Trajánusz híre újból megjelen;
    Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
        Nyújt Corvin agg várának hű kezet,
    S az édes honni szót selypíti nyelve - -
        Széchenyié mind ez emlékezet!


21. Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
        Ragyogja minden, távol és közel:
    Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig
        Nem értők - Széchenyi szivéhöz el.
    Nem láttuk, e szív néha mit palástol
        Hordván közöny havát és gúny jegét:
    Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
        Őrizze életosztó melegét.


22. Értünk hevűlt, miattunk megszakadt szív,
        Te, az enyészet ágyán porladó!
    Késő, de tartozott szent hódolat hív:
        Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
    El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! -
        Meg kelle törnöd - óh, mily áldozat! -
    Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
        Adjunk, Igaz! tenéked igazat.


23. Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
        Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
    Szentebb a múltak ezredévi lapja,
        Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
    Koszorút elő!... morzsoljuk el könyűnket:
        Az istenűlés perci már ezek!
    Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
        Reménnyé váljon az emlékezet.


24. Nem hal meg az, ki milliókra költi
        Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
    Hanem lerázván, a mi benne földi,
        Egy éltető eszmévé finomúl,
    Mely fenmarad s nőttön nő tiszta fénye,
        A mint időben, térben távozik;
    Melyhez tekint fel az utód erénye:
        Óhajt, remél, hisz és imádkozik.


25. Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
        Nem mindenestűl rejt a cenki sír;
    Oszlásodat még a család siratja -
        Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...
    Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
        Egy nemzet gyásza nem csak leverő:
    Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
        Van élni abban hit, jog, és erő!

szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo