Erdélyi József: Őszi rapszódia

Hajnali szél beszél a szilvafákkal;
szól a kakas; gyérebben hegedül
már a tücsök; majd elhallgat egészen,
ha a fűszálra sűrű harmat ül;
csend lesz; csak a szél súg-búg odakünn,
meg én írok; papírom-ceruzám
nesze hallik. Ez a hajnali csend
az én szent sátram, házam és hazám.

Szekér döcög lenn az utcán; meszet visz,
égetett meszet a Pilis alól.
Nehéz a mész; hágón-ereszkedőn
inát, istrángját szakgatja a ló;
de széna bőven termett az idén
s nem sajnálják tőle a meszesek. –
Ha újra lenni kell, nem leszek ember;
nem költő, hanem meszesló leszek…

Felhasadt a felhő, vörös esthajnal
vörösre festi a félholdat is;
nyugoti szél fú; seregel a fecske,
felrepülnek a házi ludak is.
Érzi az őszt minden s költözni vágyik,
szökni szeretne déli ég iránt;
fel-felrepülnek bennem is a vágyak,
mint gyepszélen a gágogó libák.

Érzem az őszt, életem közel őszét,
alkonyatát; borzongat a halál
hideg szele; szívem bukó vörös nap,
szerelmem felhőfestő napsugár,
vérvörös hold és esthajnal csillag,
hulló csillag; úr lelkemen a múlt,
csillagszeges koporsómon már az ég,
szemfedelem a fátyolos Tejút.

Nincs fizetésem, hivatalom, rangom
sem öröklött, sem szerzett vagyonom;
mint Illés prófétát az özvegyasszony,
úgy tart engemet az én asszonyom;
mint Illés prófétát egy szegény asszony;
férje vagyok, de mintha nyomorék,
vagy gyermek volnék. – Szegény kis óvónő,
óv engem is, az ő vad emberét…

Tilos az út jobbra-balra; tilos! –
kiáltja innen s onnan feketén
a tilalomfák sötét betűje,
s elsötétül bennem a nyári fény,
eltorzul az erdő tündéri arca.
„Tilos! tilos!” – azt susogják a fák,
s úgy villogtatják törzsük közt a napfényt,
mint kérubok kiűző pallosát.

Szentlélek a Pilis háta megett,
szűk völgytorokban; száz ház az egész;
harminckét hold a falu birtoka;
nem is a földre, – fel, az égre néz;
szigorú sziklák függnek a magasban,
talán az Isten fenyeget vele:
a Szentléleké minden; hegyen-völgyön
a tisztelendő urak erdeje!...

Vörös fény izzik a kemence száján;
előtte egy félmeztelen legény
vágja a fát; csókolja, öleli
barna testét a vad, pokoli fény;
felragyog a mészégető kemence
a hegyre, és a mészbánya falán
leng a legény árnyéka, – óriás!
s vágja a fát keményen, szaporán.

Jobb egy árnyékos ösvényen ballagni,
magányosan a zöld erdőkön át,
ha nincs mellettünk, kit szívünk szeretne,
egy kedves nő, rokon, vagy jóbarát;
jobb egy napfoltos ösvényen ballagni,
s ledőlni és aludni valahol,
az erdő szélén, nyár végén, midőn már
az erdőben egy madár sem dalol.

Elnémultak a dalosmadarak;
csak egy madár, csak egy ragadozó
madár vijjog fenn, a sziklák felett,
s úgy áthasít az éles héjjaszó
az erdő csendjén, mint egy vadgalamb
szívén a horgas, vérengző karom. –
Nem tud dalolni, csak vijjogni büszkén,
s ölni a fennhéjázó hatalom.

Megfogadtam, hogy nem írok több verset,
de nem tudom megállni; írni jó,
verset írni; úgy vonz engem az írás,
a versírás, mint hajóst a hajó,
az átkozott és áldott, szörnyeteg szép,
hatalmas tenger; – magányosan is,
egy csónakkal elindul: hátha újra
az elveszett Paradicsomba visz…

Fején piros kendő, arcán mosoly,
hóna alatt zsák; indul kifelé,
zöldséget szedni a fejőskecskének,
mit éhen hagy az aszott legelő;
megállítom s lerajzolom magamnak,
a vázlatról meg is festem talán;
hadd mosolyogjon rám arról a képről
ez a piroskendős kis tót leány.

Katonák jönnek-mennek: nagy gyakorlat
készül; közel van az országhatár,
s egy-kettő, átrepül és Budapestre
bombát tojik a gép-halálmadár.
Ma még gyakorlat, holnap háború,
világháború… Amíg lesz kivel,
lesz háború; ölik egymást a népek
százával, ezrivel, százezrivel.

Tüntettem én is, kiabáltam én is:
vesszen Szerbia, pusztuljon Petár,
éljen a császár, a király, a szultán,
bukjon Clemenceau meg a muszka cár!
Nem gyűlöltem én igazában senkit;
gyerek voltam, rossz tanuló diák,
s azt kívántam, hogy bukjon velem együtt,
vesszen, pusztuljon az egész világ.

Tör az idő zengő ércmozsarában,
érctörővel tör-zúz a férfikor;
olyan apró vagyok már, mint a tört só,
olyan apró, akár a porcukor;
vashenger közt őr lisztté, mint a búzát
a gőzmalom, megdagaszt, kiszakaszt,
kenyeret süt belőlem s táplál minden
emberfiát, igazt és nemigazt.

Mindegy a név, csak terjedjen az újság,
csak újhodjon meg ez a vén világ;
én ezt akartam úgyis, nem üres hírt,
nem hivatalt, rangot, pénzt, palotát;
jó nekem egy kis tót faluban laknom,
a falu szélén, lenn és dicstelen,
ahhoz képest, ahogy sokáig éltem,
s ahhoz ami történhet még velem.

Szeretem a tücsökszót; kis koromban
be sok este álomba ringatott
a tűzhely alatt szóló dajkahangú
tücsökzene!... Öreg gyermek vagyok:
szeretem a tücsökszót esti csendben;
olyan az, mint az élet kezdete,
s az élet vége; földanyánk sírása,
a nyári éj zengő lélekzete.

Világramenni volt mindig a vágyam,
mióta csak a világon vagyok,
s tenni valami országra-világra,
örökreszóló szépet és nagyot;
el kellett volna szöknöm kis koromban,
el is szöktem, tanyából faluban;
az volt nekem Árpád, a kis falu,
ami az ifjú Toldinak Buda.

Úgy jártam én, mint a bolgár, aki
átal akarta úszni a Dunát,
s a part előtt egy karcsapásnyira,
kegyetlen görcs fogta meg az inát,
s a vízbe fúlt; ám engem nem a görcs fog,
csak az irigyek álnok serege
ver ér a partról; ne tudjak kilépni,
sodorjon le az örvény feneke.

Szedik a krumplit. Már a földön végig,
bekötöttszájú zsákok állanak,
mint néma törzsek, tömzsi oszlopok.
A hegytetőre gyorsan száll a nap;
lesz még egy zsákkal; dúlva minden fészek,
útfélre lökve fonnyad már a szár;
majd összegyűjtik, meggyújtják és füstje, –
füstjében egy nyár halkan tovaszáll.

Barátaim szegények, elnyomottak,
irigyeim gazdagok és gazok;
nem mer mellettem szót emelni senki, –
számkivetett koldus költő vagyok;
jó, ha békében hagynak, nem zavarnak…
Úgy érzem, mintha fal venne körül,
kőszívekből, mintha ki volnék zárva,
egy égigérő vasfalon kívül.

Zöld még a tengeri, de már a tök
úgy világít benne, mint sok letűnt
szép nyári nap s a haló nap szemébe
sárgavörös ért színnel szembe süt.
Süldő nyúl ugrik vissza. Buta Bence,
nem tudod még, hogy mi az a vadász;
majd megtudod hamar: meglő, meg is nyúz,
meg is süt majd, hogy a télen ne fázz…

Szélárnyékban, napos hantokra dőlve,
nézem a tájat, az erdőt-mezőt;
nyár van még, az akácerdő, a tölgyes
minden fája, minden levele zöld;
lenn a völgyben a második kaszálás
kövér rendjei barnán fekszenek;
jöhetnek már az őszi fűre bátran
a kopáron kérődző tehenek.

Fut a szeder, foglalja már a tarlót,
virágzik vígan aratás után;
aludt eddig a vetés árnyékában,
későn ébredt, a nyár alkonyatán;
azért siet, azért fut véres ínnal,
véres levéllel, hogy a gyors nyarat
utolérje; mert elnyomva sokáig,
lappangnia kellett a föld alatt.

Őszbevegyül az erdő ősz haja,
érni kezd már a som meg a fagyal,
a galagonyaborkor meg a csipke
lánggal lobog és elnémult a dal;
szajkó rikácsol a cserés felett,
sárga borkorban ijedten csörög
a sárgaszájú feketerigó;
fekete mint a fekete üszög.

Szántóföld ez mióta szánt az ember;
romok felett szánt itt a vaseke;
ma is kifordult a fekete földből
egy régi ház nagy tetőcserepe.
Római ház volt; az impériummal
összeomlott; ledőlt az őrtorony, –
mint egy álom, úgy foszlott semmivé
a hatalmas világbirodalom.

Három kereszt a Kálvária-dombon;
két pléh lator közt egy jólfaragott
kő Jézus függ és szór a régi tájra
két kézzel egy szent, régi bánatot.
Feje felett elszáradt koszorút
zörget a szél; körül a stációk
festik az utat a Kálváriára,
hol találkoznak a rosszak s a jók.

Itt van még együtt Róma, Görögország,
Jeruzsálem, Bizánc és India;
német harsak közt, magas kőkereszten
függ hősi szépen az Isten fia;
a kis kápolna domboldalba vágott
magyar putri, Mithra oltárkövén
fekszik Jézus, tót asszonyok virága
borítja el Nagypéntek estelén.

A gyalogbodza fekete bogyója
csillog az árokparton. Mit remélsz,
koldus költő? Tintád se lesz maholnap;
szedd a bodzabogyót, vidd haza, és
facsarj belőle tintát; a libák is
meghíztak, lesz toll, hullnak levelek, –
sárga levélre írd és szórd a szélbe
legszebb, utolsó, hattyúversedet!

Új vallás kell, amely bálványt nem ismer,
nem ismer Istent emberalakút,
csak a törvényt kutatja, azt becsüli,
ami lélek, igazság, élet, út;
leveszi a Megváltót a keresztről
és bennünkélő emberré teszi,
és a tudatlan szegény sokaságot
isteni öntudattal vértezi.