Erdélyi József: Őszi rapszódia

Hajnali szél beszél a szilvafákkal;
szól a kakas; gyérebben hegedül
már a tücsök; majd elhallgat egészen,
ha a fűszálra sűrű harmat ül;
csend lesz; csak a szél súg-búg odakünn,
meg én írok; papírom-ceruzám
nesze hallik. Ez a hajnali csend
az én szent sátram, házam és hazám.


Szekér döcög lenn az utcán; meszet visz,
égetett meszet a Pilis alól.
Nehéz a mész; hágón-ereszkedőn
inát, istrángját szakgatja a ló;
de széna bőven termett az idén
s nem sajnálják tőle a meszesek. –
Ha újra lenni kell, nem leszek ember;
nem költő, hanem meszesló leszek…


Felhasadt a felhő, vörös esthajnal
vörösre festi a félholdat is;
nyugoti szél fú; seregel a fecske,
felrepülnek a házi ludak is.
Érzi az őszt minden s költözni vágyik,
szökni szeretne déli ég iránt;
fel-felrepülnek bennem is a vágyak,
mint gyepszélen a gágogó libák.


Érzem az őszt, életem közel őszét,
alkonyatát; borzongat a halál
hideg szele; szívem bukó vörös nap,
szerelmem felhőfestő napsugár,
vérvörös hold és esthajnal csillag,
hulló csillag; úr lelkemen a múlt,
csillagszeges koporsómon már az ég,
szemfedelem a fátyolos Tejút.


Nincs fizetésem, hivatalom, rangom
sem öröklött, sem szerzett vagyonom;
mint Illés prófétát az özvegyasszony,
úgy tart engemet az én asszonyom;
mint Illés prófétát egy szegény asszony;
férje vagyok, de mintha nyomorék,
vagy gyermek volnék. – Szegény kis óvónő,
óv engem is, az ő vad emberét…


Tilos az út jobbra-balra; tilos! –
kiáltja innen s onnan feketén
a tilalomfák sötét betűje,
s elsötétül bennem a nyári fény,
eltorzul az erdő tündéri arca.
„Tilos! tilos!” – azt susogják a fák,
s úgy villogtatják törzsük közt a napfényt,
mint kérubok kiűző pallosát.


Szentlélek a Pilis háta megett,
szűk völgytorokban; száz ház az egész;
harminckét hold a falu birtoka;
nem is a földre, – fel, az égre néz;
szigorú sziklák függnek a magasban,
talán az Isten fenyeget vele:
a Szentléleké minden; hegyen-völgyön
a tisztelendő urak erdeje!...


Vörös fény izzik a kemence száján;
előtte egy félmeztelen legény
vágja a fát; csókolja, öleli
barna testét a vad, pokoli fény;
felragyog a mészégető kemence
a hegyre, és a mészbánya falán
leng a legény árnyéka, – óriás!
s vágja a fát keményen, szaporán.


Jobb egy árnyékos ösvényen ballagni,
magányosan a zöld erdőkön át,
ha nincs mellettünk, kit szívünk szeretne,
egy kedves nő, rokon, vagy jóbarát;
jobb egy napfoltos ösvényen ballagni,
s ledőlni és aludni valahol,
az erdő szélén, nyár végén, midőn már
az erdőben egy madár sem dalol.


Elnémultak a dalosmadarak;
csak egy madár, csak egy ragadozó
madár vijjog fenn, a sziklák felett,
s úgy áthasít az éles héjjaszó
az erdő csendjén, mint egy vadgalamb
szívén a horgas, vérengző karom. –
Nem tud dalolni, csak vijjogni büszkén,
s ölni a fennhéjázó hatalom.


Megfogadtam, hogy nem írok több verset,
de nem tudom megállni; írni jó,
verset írni; úgy vonz engem az írás,
a versírás, mint hajóst a hajó,
az átkozott és áldott, szörnyeteg szép,
hatalmas tenger; – magányosan is,
egy csónakkal elindul: hátha újra
az elveszett Paradicsomba visz…


Fején piros kendő, arcán mosoly,
hóna alatt zsák; indul kifelé,
zöldséget szedni a fejőskecskének,
mit éhen hagy az aszott legelő;
megállítom s lerajzolom magamnak,
a vázlatról meg is festem talán;
hadd mosolyogjon rám arról a képről
ez a piroskendős kis tót leány.


Katonák jönnek-mennek: nagy gyakorlat
készül; közel van az országhatár,
s egy-kettő, átrepül és Budapestre
bombát tojik a gép-halálmadár.
Ma még gyakorlat, holnap háború,
világháború… Amíg lesz kivel,
lesz háború; ölik egymást a népek
százával, ezrivel, százezrivel.


Tüntettem én is, kiabáltam én is:
vesszen Szerbia, pusztuljon Petár,
éljen a császár, a király, a szultán,
bukjon Clemenceau meg a muszka cár!
Nem gyűlöltem én igazában senkit;
gyerek voltam, rossz tanuló diák,
s azt kívántam, hogy bukjon velem együtt,
vesszen, pusztuljon az egész világ.


Tör az idő zengő ércmozsarában,
érctörővel tör-zúz a férfikor;
olyan apró vagyok már, mint a tört só,
olyan apró, akár a porcukor;
vashenger közt őr lisztté, mint a búzát
a gőzmalom, megdagaszt, kiszakaszt,
kenyeret süt belőlem s táplál minden
emberfiát, igazt és nemigazt.


Mindegy a név, csak terjedjen az újság,
csak újhodjon meg ez a vén világ;
én ezt akartam úgyis, nem üres hírt,
nem hivatalt, rangot, pénzt, palotát;
jó nekem egy kis tót faluban laknom,
a falu szélén, lenn és dicstelen,
ahhoz képest, ahogy sokáig éltem,
s ahhoz ami történhet még velem.


Szeretem a tücsökszót; kis koromban
be sok este álomba ringatott
a tűzhely alatt szóló dajkahangú
tücsökzene!... Öreg gyermek vagyok:
szeretem a tücsökszót esti csendben;
olyan az, mint az élet kezdete,
s az élet vége; földanyánk sírása,
a nyári éj zengő lélekzete.


Világramenni volt mindig a vágyam,
mióta csak a világon vagyok,
s tenni valami országra-világra,
örökreszóló szépet és nagyot;
el kellett volna szöknöm kis koromban,
el is szöktem, tanyából faluban;
az volt nekem Árpád, a kis falu,
ami az ifjú Toldinak Buda.


Úgy jártam én, mint a bolgár, aki
átal akarta úszni a Dunát,
s a part előtt egy karcsapásnyira,
kegyetlen görcs fogta meg az inát,
s a vízbe fúlt; ám engem nem a görcs fog,
csak az irigyek álnok serege
ver ér a partról; ne tudjak kilépni,
sodorjon le az örvény feneke.


Szedik a krumplit. Már a földön végig,
bekötöttszájú zsákok állanak,
mint néma törzsek, tömzsi oszlopok.
A hegytetőre gyorsan száll a nap;
lesz még egy zsákkal; dúlva minden fészek,
útfélre lökve fonnyad már a szár;
majd összegyűjtik, meggyújtják és füstje, –
füstjében egy nyár halkan tovaszáll.


Barátaim szegények, elnyomottak,
irigyeim gazdagok és gazok;
nem mer mellettem szót emelni senki, –
számkivetett koldus költő vagyok;
jó, ha békében hagynak, nem zavarnak…
Úgy érzem, mintha fal venne körül,
kőszívekből, mintha ki volnék zárva,
egy égigérő vasfalon kívül.


Zöld még a tengeri, de már a tök
úgy világít benne, mint sok letűnt
szép nyári nap s a haló nap szemébe
sárgavörös ért színnel szembe süt.
Süldő nyúl ugrik vissza. Buta Bence,
nem tudod még, hogy mi az a vadász;
majd megtudod hamar: meglő, meg is nyúz,
meg is süt majd, hogy a télen ne fázz…


Szélárnyékban, napos hantokra dőlve,
nézem a tájat, az erdőt-mezőt;
nyár van még, az akácerdő, a tölgyes
minden fája, minden levele zöld;
lenn a völgyben a második kaszálás
kövér rendjei barnán fekszenek;
jöhetnek már az őszi fűre bátran
a kopáron kérődző tehenek.


Fut a szeder, foglalja már a tarlót,
virágzik vígan aratás után;
aludt eddig a vetés árnyékában,
későn ébredt, a nyár alkonyatán;
azért siet, azért fut véres ínnal,
véres levéllel, hogy a gyors nyarat
utolérje; mert elnyomva sokáig,
lappangnia kellett a föld alatt.


Őszbevegyül az erdő ősz haja,
érni kezd már a som meg a fagyal,
a galagonyaborkor meg a csipke
lánggal lobog és elnémult a dal;
szajkó rikácsol a cserés felett,
sárga borkorban ijedten csörög
a sárgaszájú feketerigó;
fekete mint a fekete üszög.


Szántóföld ez mióta szánt az ember;
romok felett szánt itt a vaseke;
ma is kifordult a fekete földből
egy régi ház nagy tetőcserepe.
Római ház volt; az impériummal
összeomlott; ledőlt az őrtorony, –
mint egy álom, úgy foszlott semmivé
a hatalmas világbirodalom.


Három kereszt a Kálvária-dombon;
két pléh lator közt egy jólfaragott
kő Jézus függ és szór a régi tájra
két kézzel egy szent, régi bánatot.
Feje felett elszáradt koszorút
zörget a szél; körül a stációk
festik az utat a Kálváriára,
hol találkoznak a rosszak s a jók.


Itt van még együtt Róma, Görögország,
Jeruzsálem, Bizánc és India;
német harsak közt, magas kőkereszten
függ hősi szépen az Isten fia;
a kis kápolna domboldalba vágott
magyar putri, Mithra oltárkövén
fekszik Jézus, tót asszonyok virága
borítja el Nagypéntek estelén.


A gyalogbodza fekete bogyója
csillog az árokparton. Mit remélsz,
koldus költő? Tintád se lesz maholnap;
szedd a bodzabogyót, vidd haza, és
facsarj belőle tintát; a libák is
meghíztak, lesz toll, hullnak levelek, –
sárga levélre írd és szórd a szélbe
legszebb, utolsó, hattyúversedet!


Új vallás kell, amely bálványt nem ismer,
nem ismer Istent emberalakút,
csak a törvényt kutatja, azt becsüli,
ami lélek, igazság, élet, út;
leveszi a Megváltót a keresztről
és bennünkélő emberré teszi,
és a tudatlan szegény sokaságot
isteni öntudattal vértezi.   

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf