Agyagfalvi Hegyi István: Csaba itthon

  I.
Dübörögve, döngve robognak felém,
Lázas álmoknak terhes éjjelén…
Míg múltak lelke köröttem sóhajt,
Hallom, hallom a közelgő robajt!
Feltárom égre bámész ablakom,
Szemem repül úttalan utakon,
Látom, látom irdatlan távon át:
Patkójuk veri a Tejút porát,
– Hulló csillagnak nézhetnők alul, –
Kivert szikrák piros virága hull…

  II.
Közelg… itt van már a szellemsereg!
Ébredjetek hej, alvó emberek!
Lássatok népek szájtátós csodát;
Az évezredes, visszajött Csabát!
Nézd székely népem: kiskirályod itt!
Kardja villan, ha rabbilincs szorít,
Vagy, – gondkígyó ha gyűrűzik reád, –
Csabának kardja rá lesújt, levág!
…Nézzétek! Ezrek száguldnak nyomán,
Repül utánuk tigriskacagány,
Feszült íj húrján vaskapcsú kezük
S szemükből harag vészes fénye süt!

  III.
… Itt vannak már… innen az álmokon,
Leereszkednek tisztás hegyfokon,
Hol a hold sárga szőnyeget terít:
Ne érje lábuk a föld rögeit!
Most… most leszállnak… pányván a lovak…
Kiáll a karcsú ifjú, szép alak,
Maga Csaba az, délceg és merész,
Kopjára dűlve hosszan a völgybe néz…
Az éjjel csöndjét nem zavarja nesz,
Csupán, mikor a szellő ébredez
Sodorja erre füvön, bokron át
Nyájőrző pásztor tilinkó-dalát.
Ott túl, az erdő sötét szélibe’
Pásztortűz piros lángnyelve libeg,
Mellette álmát űzve furulyál
Tüszős, nagyhajú oláh pakulár…
A kutyáinak néha odaszól,
Kik ott hevernek körbe, valahol…
Álmos vakkantás rá a felelet.

  IV.
Csaba elnéz a kopjanyél felett,
Nagyot sóhajt és álmodón beszél:
„Mesélj hát róla kósza éji szél!
Kit nem látok itt a bércek között:
Jó székely népem merre költözött?
Meséljetek fák s ti sok vadvirág:
Hol lelem föl Atilla sok fiát,
Az őrtállókat, kiket itthagyék,
Hogy álljon, éljen Etel földje még?
Őrtűz nem ég körül a bérceken,
Csak egy pislog, – haj! az is idegen!
… Hatalmas ellen meglepé talán
És mind elhulltak véres, nagy csatán?
Vagy tán a véres nagy harcok elül
Őrtálló népem gyáván menekült,
S a hun őrtüzek azért hunytak el?
Beszéljetek!”
           … A furulya felel.
Dacos, vad nóta csapkod most ide,
Fájdalmas álmok ujjongó hite,
Daloknak nyelvén győzelmi beszéd…

  V.
Karjára hajtja Csaba a fejét.
„Ez hát a vég! Régmúltnak nagy vizén
Harcosaimmal átúsztattam én
S keletről, honnét Hunos népe jött,
Csak róttuk, róttuk az égi mezőt…
Százszor hajtott föl tűzküllőjű Nap
S százszor gördült le megint azalatt,
Holdnén’ is hányszor fogyott s újranőtt,
Míg sergem ide végre visszajött!
Most íme, itt van, itt a dombon áll…
A völgybe’ csönd, csak ott fent furulyál
A hódítóknak büszke őr-fia…
Őrnépemnek meg kellett futnia!?
Gyáva sorsa hol fujja, hajtja már?
Hol lapul meg, mint ijedt, vadszamár?
Mint sunyi ordas tart tán éji lest?
Korcs lett a lelke, szíve-vére rest!
Szegény anyám! A zúgó bérc alatt
Fel sem keresem szikla sírodat…
Hangod hallanám víz verésin át:
„Fiamnak népe itt hagyá Ríkát!”
Vagy nem tudsz róla? Aludj jó anyám!
Aludj a rejtett, titkos sír tanyán!
Aludj, ne álmodj… ne tudd fiadat,
Kinek a szíve szinte megszakad!
Idegen patak! Ó altasd el Őt!
Idegen erdő! Hullass szemfedőt!
Idegen föld! Puha párnája légy!
Ne fecsegj szellő, mikor arra mégy!
Te pedig Etel habsírja: Tisza,
Ringasd, kábítsd el legszebb álmiba!
Idegen Tisza, ó altasd el Őt,
A szerencsétlen nagy Világverőt!
Meséld, hogy megint nagy lett Hunnia,
Földjén kél a Nap s ott kell hunynia!
Hogy visszajöttem, azt is mondhatod,
De meg ne tudja a gyalázatot,
Hogy, amit szerzett száz halálon át,
Bitangján hagyták ősi birtokát!
… Ti pedig késő, korcs székelyfiak!
Etel megcsúfolt nagy neve miatt,
S a föld miatt, mit gyáván eloroztak:
Legyetek százszor, százszor átkozottak!...

  VI.
… Fergeteg támad. A hold elbúvik,
A rengetegben rikolt a kuvik,
Fellegsátorból égi tűz lövell,
Zúgnak a tölgyfák távol és közel…
Egy ezredes tölgy, villám fényinél
Üstökét rázva, mostan így beszél:

  VII.
„Ne átkozd Csaba, késő népedet!
Átkodra, – halljad – ím a felelet:
Hogy elmenél Te innen hajdanán,
Őrtálló néped csatát ért csatán,
S bár több ellen volt, mint erdőn a vad,
Évezreden át bátran vitt e had!
Te nem jövél, de székely néped itt
Megvédelmezé ősi földjeit!
Új harc ha jött, az is csak elzúgott
S nem törte meg az ősi hun zugot!
Századok múltak vér és harc között,
Mígnem e földre béke költözött.
A székely agyak és székely kezek
A munkán is diadalt ültenek!
Más nép fia, ha jött is közibe,
A székely erőt nem győzheti le!
A hun bérceken s a bércek alatt
A székely volt az úr és úr ő maradt.
Hogy visszajöttél ezredév után
S nem látod néped: sorja van Csabám!
Hosszú békére nagy harc éve jött,
Ötször lepte el hó a bérctetőt
A völgy virágba ötször öltözött
S még mindig vér folyt sok, sok nép között!
Minden föld, merre Etel kardja dúlt
Azalatt vérbe, lángokba borult!
Catalaun nem látott annyi vért,
Mint Napisten, míg nyugovóra tért…
Magor népe, mely ezredév előtt,
Távoztod után szint’ e földre jött
S nagy vizek mentén foglalt új hazát,
– Mint őrnépeddel egytestvér s barát –
Oroszlán módra küzdött, vérezett,
Ott láthattad vón szintén népedet.
Ott volt egy szálig a nagy harcmezőn,
Sas nem támad oly bátor vakmerőn,
Nem oly szívós a bozót tigrise,
Előtte nem állt, nem élt senkise!
Míg élt, míg állt csatán is ő az úr!
Büszkén nézett le felhőkből Hadúr,
S hol Etel felett zúgtak a habok,
Róla álmodott a nagyúr halott.
De jaj, a hős vér végig nem segít!
Halomra hulltak vérző véreid…
A Tejútnak nincs annyi csillaga,
Ahány ellennel vívott egymaga!
Lankadt kezéből földre hullt a kard,
Szemére Hadúr nagy álmot takart,
A székely harcos inkább sorra halt,
Csak ne lássa a cudar diadalt!
Gyermek, agg, asszony… más nem is maradt
Az Olt mentén, s a Hargita alatt,
Csupán a dal, mely a fonókban él
És székely hősök tettéről regél…
… Fegyverben néped ezért nem fogad,
Csabám!… siratod ugy-é átkodat?

  VIII.
Mint szobor mered jó Csaba, szegény,
Lelke felhője ott borong szemén.
Egy-két nehéz csöpp hull belőle most
S fekete átkot hó-áldásra mos.
Sóhaj fújja el oszt a felleget,
De ím ott fenn is lát derült eget.
Felhők kárpitja megnyílik megint,
A búvó hold a földre letekint,
Milljó diadém büszkén felragyog:
Sziporkáznak a nyári csillagok.
Felleghegy mögül fehéren kifut
A Hadak útja, a turáni út…

  IX.
…Hallga! Ütemes dobbanás riad
S égre bámulnak a Csaba fiak.
Szürkesereg kél a homályon át,
Fáradt, bicegő, véres katonák.
Fegyver a botjuk, bot a fegyverük,
Rongyaikban is bátor nagyszerűk!
Dobogó zajtól a föld megremeg:
Jönnek a halott székely ezredek!
Jönnek, leszállnak holdas dombtetőn,
A tépett sereg mind előbbre jön
S Csaba előtt eldobban rendre mind,
Ki rájuk némán, ámulón tekint.
Kilép egy csonka, béna ezredes:
„Felség! Itt vagyunk, tudjuk, hogy keres!
Mind itt vagyunk mi, székely férfiak,
Otthon közülünk egyik sem maradt!
Nagy harcokra hogy felharsant a kürt,
Mindannyinak, kit székely anya szült
Álmodó lelke új tüzet fogott,
Ere hun vére mind fellobogott,
Mentünk, meghaltunk… mostan itt vagyunk
A Felségedé szívünk és karunk!
Földi életben más zászló kötött,
Más névvel jártunk harci zaj között,
De szellemajkunk egy utat kiált:
Etele fiát, jó Csaba királyt!”

  X.
Remeg a szó jó Csaba ajkain:
„Én édes, drága, hősi fiaim!...”
Szeme zápora újból megered…
Testvéri csókban egy a két sereg.
Székely és hun vér eggyé vált megint.
De ím indulás fürge perce int,
Lovak kapálnak, béna láb biceg,
Jó Csaba vezér az élre siet.
Villámló kardja ott irányt mutat:
A Hadak útját, az ős hun utat!
Már ott is vonul a hosszú menet
Búcsútbólintó ős tölgyek felett,
Mind magasabbra az égi mezőn,
Arra, honnan a Nap szekere jön,
Vezérli messzi őshaza felé
Boldog Csaba, ki népét föllelé…