Szép tavaszidő volt... Mindenütt virulás.
Csak az én szívemen ült nyomasztó bánat;
A halál sejtelmét vonszoltam magammal
Mint valami árnyat.

S mondtam az erdőnek: Szép leveles erdő
Hátha te meg tudnál gyógyítani engem?
Hátha az elmúlást a virulásod közt
Végkép elfelejtem!

Mondtam a mezőnek: annyi a virágod,
Sugarad, nótád tán soha el sem fogynak...
Orvosolj meg engem, szedd el a tüskéit
Gyötrő bánatomnak!

És felelt az okos tavaszi természet:
"Nézz meg engemet jól... A halál csak álom.
Tedd a bánatodra az én diadalmas
Nagy megújúlásom!"

Szívem, lelkem akkor csakugyan kigyógyult
A lombfakadás közt, a meleg sugáron...
- S azóta én minden tavaszban a legfőbb
Orvosomat várom!