Horváth Sándor: Éj, szél, szív

Ím, éj van, omló, halovány.
Kinn csillagot számol
egy szélszárnyú, nagy, magányos árny.
 Csak én vagyok ébren, magamban,
 és sokkal magányosabban
 mint az a kinti,
 mert az nem érti,
 mi a magány.
Mi az, ha lombok zenéjének
tompa fájós jajába omolva
a lélek egy lehulló falevél csupán.
 Mi az, ha sírva
 újra, egyre csak újra
 szólítanak,
tüdőmet feszítve dobra,
szívemmel rajta dobolva,
hiába…
száz rámomló éjszakán.

/1981/