Tollas Tibor: ...Hogy a maradék egyszer elmaradt

/Ser Ferinek, aki a háborúban az életemet mentette meg/

Borsó, bab, lencse… szürke éhezés.
A kondér megcsörren a köveken.
Meghalni sok, az élethez kevés.
Zajára szétszakad a türelem,
S lázasan készít csajkát, kanalat.
Vacsorát vernek a börtönfalak.

Fakó szemünkben kinyílik az ég
Míg habzsoljuk az ízetlen babot.
Hetente kerül ránk a maradék.
Óh, teli csajkák, dús ünnepnapok!
Várjuk, várjuk – megváltó pillanat…
De a maradék egyszer elmaradt.

Az őr tovább ment, kiosztotta túl.
A szomszéd zárkák laktak jól vele.
Véletlen eset –, s három száj vadul
Kongó, csikorgó dühvel lett tele.
S keserű lett szánkban a falat.
Hogy a maradék egyszer elmaradt.

Az Igazságot emlegettük hárman,
S eszembe jutott a sok millió:
A mezőkön, a föld alatt, a gyárban,
S mögöttük sort állt egész légió,
Az éhes had, mely századok alatt
A maradékból mindig kimaradt.

Én szégyenülten hallgattam el… zárkám
Zajongott még, – benn csöndes lett szívem.
S míg ábrándoztak zsíros koncok láttán,
Ragyogott arcuk s nem volt senki sem,
Kit bántott volna, ha megint akad,
Ki a maradékból majd kimarad.

Itt nem kell szó, már kifacsarták régen.
Ember, – csak ezt a percet vidd tovább,
Mit érzel itt most lenn a mélyben,
Mikor más kapja meg a vacsorád.
S vigyázz, mert hiába leszel szabad,
Ha mohó kezed új zsákmányra csap
S a maradékból egy is kimarad.