Csuka Zoltán: Haldokló kisfiú

Künn az egyenesreszelt bánáti határban
riadózott a furcsa élet,
millió apró kráterből millió új életkerék görgött előre,
sáskák különös lávája ömlött elő a napfényben
s míg jártam a határt, lenyűgözött ez az életigenlés
s megfogta torkom, milyen kicsiny az ember
s rossz társadalma hogy bomlik széjjel
különös világkonferenciákon.

Benn a tiszamenti községben négy cigányt láttam,
deszkaládát vittek, hosszú és keskeny ládát,
valaki szegény távozott erről a földi útról
s mint torz mosoly villant elém Ady híres koporsóparipája.

S aztán, hogy a régi iskolaházba léptem,
vidám első látogatásnak szántam ezt a lépést,
de torkot fojtó döbbenet vált belőle,
mosás volt a konyhában és ott fogadott apád,
szemében vörös zászló volt a mosoly,
s benn a szobában anyád sírásának szörnyű csigaháza búgott
a csöndben
s ahogy apáddal megálltam az ágy előtt,
örvénylő nézésedből kitekintettél ránk
és egészen messziről tán láttad a három rémült arcot.
Életünk legvégső titkának fekete lámpáját lóbáltad felénk
s furcsán csaptak össze fejünk fölött élet és halál
örvénylő hullámai,
rengett a szoba és rengett a künn égő nagy tavasz is,
egyetlen biztos pont volt a te halálos ágyad,
amelyen mozdulatlanul és nyugodtan feküdtél,
halálos ágy, talán az archimedeszi pont, amelyről
világokat lehet kilendíteni helyükből.
Rettentő lázad kanóca, tested az agóniában remegett
s előttünk tíz év kicsiny patakja omlott a végtelen vizek
méhébe.
Benned a láz, bennünk a gyötrelem izzott,
néztük egymást,
s ahogy szemedből a fekete lámpás intett:
éreztem mint olvad le a rettentő forróságban
értelem és érzés
minden induló és nehéz mondata.

/1933/