Kis bimbó bontja szárnyait
s mint ha valakit várna itt
kitaszítja kócos fejét:
már kankalint virít a rét.

A sárgacsőrű fecskefi
fészke szélére lépne ki,
szárnyán még lágy pehely lobog,
kis szíve kíváncsin dobog.

Göndör bárány bég az akolban,
keresi, anyja csecse hol van.
Hosszat kortyint ha megtalálta,
kéjesen görbed puha háta.

Gyékénybölcsőben kis gyerek
langyos pelenkán hentereg,
rózsás talpát nyújtja az égnek
mint angyalkák, kik kékre lépnek.

A föld friss sugár tejét issza.
Dedó világ ez, játszi, tiszta!
A lágy sár is azért vagyon
ha elesel, ne sírj nagyon.

...Mindennek ma még híre sincsen.
Kezem ott fagy a rézkilincsen,
leheletem párállni látom,
vad szél kapdossa el kabátom.

S mégis ott lenn a föld ölében
varázsos bába-kemencében
pirítják új tavasz csodáit
s táltos vérem lelát odáig.

Ó vér, bölcsebb vagy, mint a lélek!
Mert a halál telétől félek,
s ha kókadnak a szenvedélyek,
feledem, hogy örökké élek.

A földnek szívéig lelátok,
de jaj, elér az emberátok:
a szívem mélyéig soha!
S mint akit gonosz mostoha

üldöz el a szülői háztól,
úgy rettegek az elmulástól.
Ott nincs, aki ölébe zárna...
Boldog a test. A lélek árva.