Páll Lajos: Noé Bárkája
(értekező vers Bözödi György egyszobás lakásáról)
Pünkösd hete volt Vásárhelyen,
két vonat közt várakoztam, úgy tele gonddal,
mint a fönnakadt fa társa ágain,
s olyan magányosan.
Mozdonyok, autók, szekerek csak özönlöttek
az utcákból elő, mintha minden
folytatása volna valami szörnyű vándorlásnak,
melynek irányítói az idétlen sorban sorakozó oszlopok.
"Istentelen, s embertelen világ ez,
fáraók rabszolgái ennél nyugodtabban éltek."
Abban az évben későn tavaszodott,
vagy korán telt el a Húsvét, talán...
A fákon a gyér hálóban voltak még a lombok,
szinte szemem előtt tárták ki apró tenyerük a levelek.
Ismered Jakab úr udvarát az állomás mellett?
Az ácsorgó fák a szemben lévő háztömböt takarják,
poroszos sorban, poroló állványok,
egymás torkába bámuló lépcsőházak,
égett hagymaillat, elkésett káposzta birodalma ez,
de most a szürkületben, millió drágakővel díszítve,
ámuldozott, várta az ünnepet.
Csillogott minden, langyos, sárga fényben
ragyogott lakásának mind a három ablaka.
Bizony itt mások is vannak, nyugtattam magam.
Úgy elillan e pár óra, mint a fürj, a késő vonatig.
"A méhesekhez fogok én szegődni,
míg ti szaladgáltok erre, arra kábán."
Idéztem Jakab úr versét a csengő szaváig.
- Hát ez már nem is meglepetés -
fogadott somízű mosollyal.
- Elkéstél fiacskám - mutatott hátra,
zúzmarás galagonyabokor haján
szétomlott a lámpa aranya.
A folyosón bárányok feküdtek, tíznél is többen,
nyűgözött lábakkal fejük elnyúlva a betonlapon -
Akár egy háborús állomás.
Segántini átkelő bárkái vannak így teli bárányokkal
a meredek alpesi oldalak közt,
már-már elmerülve a szelídség terhe alatt.
Lépegetett köztük a belső szoba felé, mint egy újfajta Noé
- Reggel eladják, nincs hová vinni,
ott kell segíteni, ahol lehet - magyarázta,
s mintha dúdolt is volna hozzá,
kilendült hinta visszatérő dallamával.
- Reggel eladják, nincs hova vinni,
ott kell segíteni, ahol lehet -
kopogtak agyamban a mondatok.
Kintről még behallott a város zsongása,
de itt béke volt. Ott üldögéltek
beljebb, a bözödi emberek (négyen is)
a széken, a földön, az ágy szélén,
fejük térdükre hajtva, virrasztva, mint a pásztorok,
a csillagot várván.
Ment köztük dúdolva, imbolyogva, ment
mint a lámpaláng a huzatos tornácon.
"Tudod-e, hogy itt még nem volt az özönvíz óta
új olajág, mely békét hirdetett volna."
Vitte igaza széttört darabjait Pünkösd előtt.
"Hej fiatalok ők, mint májusban a vetés,
de úgy élnek már mint az erősek,
mint a komolyak, a nagyok kikre
rá van bízva a sors."
Irta egyszer Jakab úr, de minden elmerült a távoli tóban.
Itt bárányok voltak, fáradt emberek,
s Bözödi György imbolygó alakja
szinte ég és föld között.