Lányi Sarolta: Vers

I.


Nem ismerhetsz te engem. Nem tudod,
Hogy hajam hullámzó, barna erdő
- A sátorában megpihenni jó -
És néha zúg, mint szélbe lengő
Nagy aranybrokát lobogó.
És nem tudod,
Hogy a szemem örvénylő, mély titok,
Mely az arcod ünnepelve rejti,
Zöldfátyolos, aranyló tükörében
Nem ismersz önmagadra. Nem tudod,
Hogy lelkemben éled egyik éltedet.
II.
A másik? Az te vagy, magad, egészben.
Amit akarva téssz s amit szeretsz,
A lényed harcbarendelt katonái:
Pompázatos gondolatsereged
Mely szókat ád tolladra s ajkaidra,
Mely gonddal szítja vágyaid kohóját
S ambícióid tornyát építi.
E szép és bátor gondolatcsapat
Mindent elédbe visz, öledbe visz,
A miről azt álmodtad: Akarom.
...Csak engem nem hurcolt még prédaként
A trónusodhoz harcossereged,
A bánat árva szobrát: engemet,
Ki könnyben könnyen adná át magát
Uram, a te kezedre. Bús kezesnek.
- - - - - - - - - - - - - - - -
De oh, engem még sohasem akartál.
III.
És én még várok. Várok. Hisz ma még
A rádvárás öröm, remény nekem.
De nem tudod és én sem tudhatom,
Hogy baktató, fakó évek során
Nem únom-é meg majd várásodat?
Nem zúzom-é be gyilkos unalomból
Az aranytükröt, mely az arcod őrzi?
S fanyar, terjengő, gyilkos unalomból
Nem tépem-é ki szálankint hajam,
Reménytelen dühvel a szélbe szórva
Foszlányait a brokátlobogónak?

szozattv


szozat a tiszta hang wass2019 trikolor gala 2018 cweb stefan dunapalota hunyadikonf jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf