Gyóni Géza: Szerelem
Nyár volt.
A napsütött föld bársonnyal terítve,
Szellő se lengeté a lombokat.
A perzselő tűz felcsapott a szívbe
És izzóvá lett érzés, gondolat.
Mélységes csöndben, súgva szenvedéllyel
Beszélt az asszony, - mindenik szava,
Minthogyha szellő forró nyári éjjel
Kicsiny virágra álmot hordana.
Ajkára szállt a szív emésztő vágya
S ami ott rezgett lombon, levelen,
És omlott róla kérve, híva, vágyva,
A lüktető, tüzes rapszódiába'
Az édes, lázas, epedő szerelem...
Jer, jer! Szeress! Örömre hívlak!
Árnyéka se érjen a kínnak...
Amerre viszlek, síma az út,
S mire kimondod, már karodba fut,
Amire vágyol, az éden...
Elseprem utadból porszemet is.
Leszórom utadra virágit a nyárnak,
Amerre viszlek, szavadra várnak
Édes, sohsem érzett gyönyörök -
Ahova viszlek, az élet örök...
Jer, tereád vár,
Leteritve a rózsák hamvas üde szirma,
Erdők lugasában zöld fű puha selyme.
Harmatteli testén lilaszín liliomnak
Nem sérti a lábad a tüske, a gally;
Hajló puha lombok fölibed lehajolnak,
Száműzve lesz onnan a könny, a sóhaj.
Gyötréstele kínt te ne tudj, ne érezz:
Elhajtom előled a fellegeket,
Fölemellek az égi világ seregéhez,
A nap közelébe röpülve veled...
Jer, jer! Örömre hívlak.
Árnyéka se érjen a kínnak.
Ahova lépsz, szent lesz az a hely,
Fenékig ürítve a rózsakehely...
Rombolhat az ár, rombolhat a vész -
Nem látod a bajt, a karomba ha lész!
Hűlt kéj hamuján dideregjen a balga,
Csüggedjen a gyáva a vészbe, viharba,
Sirály sikongjon új vészre kiáltva,
Rémítve hajósát reccsenjen a bárka,
Vad szél csak tépje a fák levelét -
Én a gyönyört szórom teeléd!
Elhallgatott. És pelyhes fészkén
Hallgatva ült meg egy kis csalogány.
Mélységes csöndben szólt a férfi,
Felhő borongott íves homlokán.
Ajkáról halkal, szenvedély nekül
Folyt a fagyasztó, szaggatott beszéd...
Alkonyult. És bent a fák megül
Az est hallatta ébredő neszét.
Hagyj el! Ne szeress!
A vidám szerelem nem enyém.
Gyönyörre hivhat minden óra -
Lelkem acél, páncélja óvja.
S a láz, a csókok éjjelén
Nyugtom nem volna rózsaágyon.
Én harcra, küzdelemre vágyom!
A vad viharban vizre szállok,
Körülsikongnak a sirályok.
Hullámhegyeken dideregve libegnek
Zúzott tarajukkal az árbocosok,
Zajgó birodalmán vihar-űzte vizeknek
Én áttörök, átgázolok.
Engem a harc hiv, hogy elemésszen...
Jer, hívlak én is! Légy a részem!
Tied leszek, - de nem egészen...
Amerre viszlek, várnak a vészek,
Nem rózsalevélből készül a fészek.
Izzó fejed egy szirtre lehajtod,
Nevem az éjben százszor sóhajtod...
Rettegni fogsz láthatlan rémtűl,
S imádkozol, ha besötétül.
Szél rázza fölötted a falevelet -
Jer, én életem osztom meg teveled!
Jer, jer! Amerre megyek...
S elindult. Hosszan húzódott utána,
Mint a fátyol, fekete árnya.
És nőtt az árnyék, jött az este...
Az asszony fázva, összeesve
Nézett a távozó után,
S lassan befödte őt az árny.
