Puszta Sándor: Fürdés Tihanynál

Mint lételőtti árban fürdöm
s lágy kékben úszom hanyatt
a szemem ferde résein át
le a szívemig süt a nap
még mélyebbre azon is túl
a titkos ibolyántúli kék
derengésig ahol hordjuk
az ősök örök bélyegét!
az örökséget a szent közöst hol
együtt a faj a törzs a jel
hol az azóta felszedettre
az igazi ősi-egy felel

az örökséget szent közöst hol
ott még a heg az ősi bántás
mit önkezével tett magán rég
s ma is átfut rajt a rángás
a kétfele vagy háromfele –
húzás vesztések vad torán
ím lentről súg az aszó lófő
föntről kereszt a hegyfokán
az egyik ős épp lovat áldoz
másik búcsún misén danáz
a szívem alján a legmélyen
mind a kettőhöz ver a láz

úszom, mint lételőtti árban
magzatvizedben ősi tó
vad hősi dac van itt a tájban
s bánat mi el sem mondható!
s babonáznak amíg úszom itt
az unoka, a kései
időalatti vízalatti
múltunk csorbái fényei
halott bálványfák karja kémlel
a vízfenékről föl Tihany
bástyáira hol Szár-Endrében
a Koppány-vér föl-fölrian

fordulok – a part be messze!
tán ezer éve értük el
vagy el sem értük? – faggatgatom
az ős bennem rá mit felel?
ők is éppen itt értek partra
felettük kéklő fecskenyom
kantárt eresztve elrobogtak
s elnyelte őket a Bakony –
a múltból szökik a víz hullám
vagy csak a szívem verdes itt
a part közelg s bíztatva küldi
a sás síkos zöld füttyeit…

1950