Kaffka Margit: Petike jár

Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova – együgyű, tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
Ébred a szívem játékos kedve,
Elborít hófehér virágeső.
Amikor látom, a kacagásom
Hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke irtáson
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
– Tip-top. Megindult. Petike jár!

Még fogja erősen az asztallábat.
És nyitva az ajka és úgy kipirul.
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most-most! Elhagyja és indul előre…
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
– „Csak lassan, okosan, Peti fiam!”
Megered szaporán, elesni nem ér rá,
Előrehajlik – s az ölembe’ van.

Tetszik a játék, kezdeti újra.
A karszék mellé kerülök én,
– Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
S fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
Szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkodik… majd felkél szepegve
S új erővel fog újra neki.
Rózsaszín ujját előretartva
„Tip-top” – így indul óvatosan.
Halkan selypítve bíztatja magát, hogy:
„Csak las-san, okos-san, Peti fi-am!”

S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
…Tűnnek az évek… Megöregedtem…
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím, néha erős lépés zaja hallik.
Jön egy daliás, ifjú legény:
„Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?”
Tip-top – öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli kacagva, vígan –
Reszketve, ijedten suttogom én el:
„Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”