Berzsenyi Dániel: Kesergés

Romlásra indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
    Nem látod a bosszús egeknek
        Ostorozó kezeit hazádon?

Sok századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
    Ámbár ezerszer vak tüzedben
        Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, számkivetett ösi
Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
    Romlott fajultság, s nemsokára
        Ércfalain viperák süvöltnek.

Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!
A vad tatár chán xerxesi tábora
    S világot ostromló töröknek
        Napkeletet leverő hatalma.

Nem vert le téged Zápolya öldöklő
Századja s Bethlen vérbe merült kora,
    Rákóczi vérengző haragján
        S rettenetes tüze közt megálltál.

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött, vezérlett fergetegid között:
    Birkózva győztél, Herculesként
        Achaji kard rezegett kezedben.

Most lassú méreg, lassu halál emészt,
S mint egy kevély bikk, mellyet az éjszaki
    Szélvész le nem ront, benne termő
        Férgek erős gyökerit megőrlik.

Bátran merül most a buja ifjuság
Undok bűnében, s úszva folárkodik,
    Még gyenge a szűz, s már kacéros
        S gerjedező tüzeit kínálja.

A férfi -- ó bűn! -- már ma kereskedik
Szép párja testével, maga alkuszik
    Gazdag folárral, s gyenge társát
        Fajtalanúl teregetni hagyja.

Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség s minden utálatos
    Fertelmek áradnak hazánkra,
        Régi nemes magyarok porára!

Fegyverre termett szép, deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
    Nem tud nyeregben, nem tud ugró
        Gyors paripán leragadva szökni.

Ó, más magyar kard mennyköve villogott
Atilla dicső harcai közt, midőn
    A félvilággal szembeszállott
        Nemzeteket tapodó haragja!

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain,
    Ó, más magyar kard verte vissza
        Hunnyadival Mahomet hatalmát!

Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet
Szerzett az ifjú Pélides utjain,
    Most íme -- oh, szégyen, mivé lett --
        Módi majom, s gunyolásra méltó.

Átok reátok, Harpia fajzati!
Erkölcseinket vesztegető fenék!
    Fessen le hiv Gvadányi tolla,
        Nemzetemet csufoló bolond korcs!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
    Tündér szerencsénk változandó,
        Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.

Felforgat a nagy századok éjjele
Mindent, leomlott a magos Ilion,
    S a büszke Karthago hatalma,
        Mint az erős Babilon, leromlott.

Volt oly idő már, mellybe' nemes hazánk
Fénylő dicsőség polca felett virúlt,
    Jön olly idő még, melyben gyászos
        Hamvaiból gyülevész kavarc kél.

[1796 körül]