Fáy Ferenc: Kiáltás Arad felé



Bitók árnyékát hinti rám az este,
búcsúzó sóhajt hord felém a szél.
S a fák, mint holtak megnyúlt furcsa teste
merednek rám. Az alkony, mint a vér
ömlik az álmos dérfutotta földre,
s én sírva, zúgva, mint egy jaj-darab
sikoltom át a csendes, őszi tájon,
hogy, mint a kín most minden szívbe fájjon
ez a kiáltás, ez a szó: Arad.
 
Arad. Legendák négy betűjű vége,
megcsúfolt út, megcsúfolt szenvedés.
földedre hulló tizenhármak vére
örök magyar sors, örök megvetés.
Elér-e hozzánk tengerek ködén át
hősök vérétől fényt kapott napod?
Elér-e hitnek ős csírájú magnak,
amelyből gazdag új kalászt aratnak
égett vetésű sápadt magyarok?
 
Küldd el a sírok néma kopjafáját.
E néma jelkép, hogyha mint való,
hamvasztó láng még sisteregve fáj át
a vérünkön, tán, mint olvadó,
folyékony érc még eggyé lesz a lelkünk,
– hisz egy-pólusú száz darab vagyunk –
Taszítjuk egymást tébolyulva, veszve,
csahos száj, frázis, száz párt lett az eszme.
Arad, nem érted? Hanttá porladunk,
 
romlunk, akár a szél kergette pára.
És én zihálva, mint az üldözött
sikoltom át a néma éjszakába
árnyak, halottak, holt földek fölött,
hogy mint varázsszó, szent hitű ígéret,
mint ostyatestből egy hulló darab
legyen a hit, a bűn parányi jója,
hazátlanságunk nagy kohéziója,
az összetartó ős erő: Arad.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf