Benjámin László: Kormos kövek közt
mert elmaradsz a lét megett, magányos
vándor leszel, ki senkin sem segít,
csak baktat elmerengve, céltalan.
Nagyterveidet holmi szép kaland
ne feledtesse – messze még a város.
Messze a város, honnan fiatal
szívvel s agg bánatokkal meggyalázva
menekültél; de komor diadal
sejlett növekvő homlokod megett,
s teljesülésre óvtad életed
erdőn, betyár nádasokban tanyázva.
Kormos kövek közt lépdelsz, s az idők
csúcsán feléd int városod, a jelkép,
és alatta mogorva építők
görnyedve intenek, hogy ne feledd:
vérben-szennyben csak ők voltak veled,
s minden idők terheit ők cipelték.
Mocskos kövek, ledőlt falak között
nem várt rád senki sem, csupán az Osztály.
Hozzá volt s csak hozzá lehet közöd,
ki karján emberré melegedett;
és most, hogy a halál elengedett,
nem fáj, hogy népednek semmit se hoztál?
Markold ökölbe üres tenyered,
ki harcra született, ne kössön békét.
A munka és a szó a fegyvered,
az építők között építs te is.
Ha szólni kell, hát szólj helyette is –
még vár valamit tőled a szegény nép.
1945.
