Mécs László: A vakság dicsérete
halk szerenádot húzzak a börtönrács alatt…
…Ott kint az élet zajlik, örvényeket kavargat,
ki lopni megy, ki gyónni, ki nő után szalad:
én szerenádot húzok a börtönrács alatt…
Vakon komédiáznak velünk titkos hatalmak:
mi tegnap még erény volt, ma börtön jár azért…
Ó mit huzzak ma néktek, micsoda vigadalmat,
hogy fölpezsdítsem ujra a csüggedt, árva vért?
Mi tegnap még erény volt, ma börtön jár azért…
Vakuljatok meg addig, míg véget ér a Börtön,
ma boldog az, ki néma s ki vaknak lenni bir!
Nem látni: a haláltánc, hogy maskaráz a földön,
hogyan bokáz a Téboly: ez is már égi ir!
Ma boldog az, ki néma s ki vaknak lenni bir!
Vakuljatok! S ezernyi titkos gyémánt szemével
élet-csodákat látni megnyilik lelketek:
elétek jó a Jóság lágy balzsamos zenével
és megmutatja néktek, a föld milyen beteg!
Élet-csodákat látni megnyílik lelketek!
Megérzitek, mily dőre a küzdelem a Testér,
hogy egy nagy ölelésért epednek a szívek,
hogy minden gyilkoláson túl minden ember: Testvér
s egyezve arra húz, hol int jóság-sziget…
Egy nagy-nagy ölelésért epednek a szívek!
Megértitek, miért ment a régi kor lovagja
klastromba, mig szegények kapták meg mindenét:
lelkét sebesre szúrta a föld csalóka napja
s vakulni ment: örökre lehúnyni két szemét
klastromba, míg szegények kapták meg mindenét:
Megértitek az annyit rágalmazott Középkort,
amely szemét kiszurta, hogy vaksötét legyen:
s csodákat, Istent látott, leszállt reá az égbolt,
pedig miként mi: vérben gázolt völgyön, hegyen…
A két szemét kiszurta, hogy vaksötét legyen…
– Éhes szemem a födet habzsolja még, akarja,
az élet ezer-ábrás könyvét lapozgatom;
lelkem tavát telitse a szinek zivatarja,
élettel telitödjön bennem minden atom!
Az élet ezer-ábrás könyvét lapozgatom.
De érzem, hogyha eljő a messiási évem,
a könyvet átlapoztam: kiszurom két szemem:
s látó lelkem számára az angyaljárta égen
csodás csillagözönben az Isten megjelen…
A könyvet átlapoztam: kiszurom két szemem…
