Endrődi Sándor: Átok
Átok rajtad, vakság lelkeden.
Másutt immár delelőn a nap,
S nálad még a hajnal sem hasad.
Körülötted éj és mély vadon,
Okulni se tudsz a multakon,
Dehogy nézed földi javadat!
Csak emészted, rontod magadat.
Sok kicsiség szörnyen feltüzel,
S ami nagy, az alig érdekel.
A hazának vére egyre foly,
De te azért - áldomásozol!
Ellenséged, tengermódra nő:
Majd elbánik vélök a jövő!
Boldogítóbb gyönyör most neked,
Ha tulajdon fajtád ölheted.
Körülötted rémes pusztulás,
Üres pajta, tar föld, puszta ház,
S a sivatag, messze ugaron
Magyar közöny, fakó unalom…
Ki bitangol ősi telkeden?
Más az úr ott, te csak idegen.
Útlan úton sűrű éjszaka, –
Haza vágyol s nem találsz haza!