Fábri Péter: Aries
Csönd a párnám, csönd takar álmaimban.
Mintha élnék: élek e senkiföldjén.
Hol van a múltam?
Kedvesem rég hulla, a földben oszlik,
szép, sugárzó bőre a csontra szárad,
nyálkaként csordul ki a barna szempár
– híznak a férgek.
S mint a lányok melle a blúz fehérjén,
újuló zöld bokron a rügy kiüt majd
nemsoká, mert itt a tavasz – letelt egy
új, üres év már
nélküle. S most nézem a tomboláshoz
készülődő fényben a nyurga várost:
tűzre gyullad minden a Kos jegyében
– s én soha többé?
Fényesebbek most a szemek, s az ablak-
tábla villan, szikraesőben izzik,
megcsikordul: fölnyög, akár a kedves,
még mikor itt volt
s átöleltem – forradalomban éltünk,
mert szerelmes lázak a lázadások,
s lázadások mind a szerelmek. Őrizd
mindjüket, élet!
Nem születtünk gyászra – de halni élünk.
S mégis: új és új örömökre nyílik
minden ablak, míg a tavasz hatalmát
zengi a napfény!