Benjámin László: Om mani padme hum
ne nyomja melled a sötétség.
Elég e kis fény, hogy irányítsd
szellemed szabad működését;
a szellemét, mert akaratlan
is örök hűséget fogadtál
neki, hogy hathass változatlan,
tovább változó anyagodnál.
Fegyver és páncél az irott szó,
nem játék, nem farsangi jelmez.
Munkás férfi vagy, szabad harcos,
akit kötött forma fegyelmez –
s old, hogy e berregő időkön
túlnézve, ne maradj magadnál;
és edz, viselni a csalódást,
ha végül is magad maradnál.
Hadd szökjön a gyáva gazember,
hírét, szakállát hadd növessze;
olyan kitartó még a szégyen
se lesz, hogy sírjáig kövesse.
Te állj, keresztbe font karokkal,
mint vérpadon egykori hősök
és mondd, mondd, mondd a rádbízott szót
makacsul, mint az eszelősök.
Néped kitett a sodró szélnek,
forgó víznek, mint imamalmát
a láma, hogy zengesd világgá
dicsőségét, szennyét, siralmát;
hogy lobogásoddal jelöld meg
a vészt, mely útjából kivetné;
hogy hite benned alakuljon,
szavakba szedve, értelemmé.
A széphez, áhított hazádhoz,
egy út vezet csak: a szabadság.
Örvényt, vihart, árt kell legyőznöd,
míg ringathatnak lágy habocskák.
Hirdesd az egyedül hatalmast,
segítsd őt, megtalálni földjét;
s onnan indulj magányos útra,
hogy műved végképp teljesedjék.
1941.