Keresztury Dezső: Bucsuzó nyár

Egy kéz emel föl tengermély homályból?
       Forrás fakad s taszít maga előtt?
       Sodornak gátat nem tudó erők;
ébredsz, a felderengő látomástól
       alakot ölt az ismerős világ,
       de megszokásán más rend sejlik át,
kérdez, jelent; ítélet s vágyódás szól.

         *

A friss-víz-illatu reggelt épp-hogy-érett
ízek, szivárványszínek fűszere köszönti
benned emlékezve; nem az első hajnalra,
mely szúrós  pengékkel ömlött a koránkelt,
didergő kisfiúra: ijesztő volt, csak az iskolában
lett értelmetlenül „rózsaujjú”; lám most
friss vért pezsdít hűs lehellete a tegnap
ájult forrósága után.
                  Érzed s érted-e
a sok kérdést, amivel fogad a nap te
szíveddel figyelő, a gyengédség s az erő
jeleit, ahogy az agyagvilág leveti héját
s újúlva lépsz ki te is: hős, vagy ahogy
a fiatalok neveznek, pátriárka? Más vagy-e,
mint azok, akik fegyverrel gyürik le
népek hadait, nőit, birtokát; lehetsz-e olyan
ki bölcsen osztja szét magát s a kemény derű
közösségében válik mindig többé mint amennyi
a nábob s koldús összege?
                   Ez a nap is így
legyen a tiéd; szótlan is öröm-ének
töltsön be: hogy itt lehetsz még, telve a lét
viszonzott javaival; mert ajándék a virúló
kert, szél, madár, játék, a magány, mely várakozás
valami új beteljesedésre. Magadban dörmögj,
vagy némán tárd ki szíved; a nyár bucsuzik,
légy háláy a közelgő gyönyörű őszért.

        *
Az égre révedsz és magadba némán,
       mint gyümölcsben a gondolat,
       a teljesűlő, termő pillanat
kibomlik benned, keserü, édes, vér, árny.
       Csak ülsz, ámúlsz, nem tudsz mit kezdeni
       magaddal, s ez így emberi:
sodródsz sorsod tisztúló hordalékán.

        *

Jó szemlélődni gyümölcsösfák közt, valami
emlék-ifjúságban, mely azért szebb a réginél,
mert telve tapasztalattal s a vágy forró-hüvös
képzelődésével. Együtt, akár az álom s a halál
éberszédületében, hatalmasabban az öntelt
tudásnál, nehéz szerelemnél, mely sodrát
cserélve kínból könnyü lesz. Bár öl, ami él:
ez a rend, fogadd el!
                 Volt társak, ó hogyan egybekuszál
a sejtelem! Onnét jöttök, ahol a félhomály
sötétbe vész, nem tudni még, hol a tenger,
part, szikla, örvény: hüllők, polipok,
foszforeszkáló lények, sellők, Vénuszok otthona;
feltűnnek egymással viaskodva; tán ők döntenek
sorsunk felől, mikor még aligha sejtjük
mi készül. Gyanúval fertőznek meg, hogy aki
szeret is: önmagát, mert börtöne rácsain át
szólhat csak az ember.
            Összeszokott barátok,
egy élet részesei, nézhet-e benneteket az közönös
kívülállóként, kit teremtve sejt szívetek? Hogy adta
volna különban e dús ragyogást? Hisz a szél is
vad hireket hoz: földrészeket falt és darabokra-
hullt birodalmak miszlikjei – sárkányfog-vetemény –
támolyognak fel már szabadon; és ölni-dühödten
egymásba marni élednek új lígák, maffiák…

        *

Dombhajlatban bár: míly magasság épül!
       Szálas orom, tarajló hullám
       visz; szárnyra dob, hogy visszhullván
mindentudón szédűlve bukj le végül.
       A szellem testté változik:
       hányadik alak omlik, hányadik
lép ki a lét vajúdó tengeréből?

        *

Milyen magas a dél! A kegyetlen otthonosság
halottaiddal itat, kart-karba-öltve
sétáltatja veled arany fénykévéinek
susogó nádrengetegét, amit a zuhogó nap
támaszt a mezőn, s tán szebb életre kelti
érzéseid tüzében a holtakat; az emléknél nagyobb
hatalommal te is mintha odavegyűlnél,
hol egy az idő, tér.
              Ó az az elmult ősz-eleji
születésnap, mely már a tiéd lett; téged
őriz a jóra vigyázó gond, az öröm; gyümölcsök
jó színén-ízén is érzed: a magvakat el kell
vetned, vagy őrízned tavaszig; tudod: valaki
téged is óvott, ép maradtál, érzés, gondolat,
tett  nem fásult benned avas bölcsességgé. Tudsz-e
kockáztatni mint ifjan, bár nem a régi kéz
szorítja már a kantárt; vagy csak a változásra
érlelődsz végsőkig telítődve?
                Hosszan
érik a jó gyümölcs s nem technológiák szülik,
de az élet erői. Ugyan miért késlekedett a tiéd?
Volt elég jó szándék, verőfény, gyökereken szívódó,
táplálni-gazdag nedv; nyirkos légáramok is,
viharok edzeni, súlyos éj jég csöndje: tudod,
mi a szorongás, hogyan lesz zamat a kínból;
földrengés zúzott, edzett a másuló égalj.

        *

Folyamok sodornak magukkal,
       mint bóda lepkeszárnyakat;
       vagy mint pihenő madarak
okosan fürdesz áramukban?
       Akaratodba véve sorsod:
       mindegy, vermek várnak vagy ormok:
némaságban nő az új dal.

        *

A füst a völgyet behömpölygi lomhán;
érik az eső; a megállt levegőben túlzó
színnel izzik minden virág, főként a pirosak,
sárgák, bársonylilák; már harmadjára nyílik
a rózsa, hólyagosúl a szőlő, megnyitja keserű
héját a dió; a lámpák szinte szemedben
fénylenek…
            Jó így pihenve figyelni, hogyan
árad a tücskök éteri éneke, hogyan szól
egymással, s veled az összes elem. Mi itt él,
része csak valami folytatódásnak; a kő, az ég,
a szél, a fény, a sötét is. Érthetetlen, idegen
s mégis oly testvéri: megéled a voltak és jövendők
varázsával, mely ott áramlik a reggel, az este
szikrázó vakságában, telve a bizonyossággal.
hogy egy a lét, bár mindig átalakúl; s a te
értelmed is az őrző változás.
                         Ki tudja, hol van
pályád vége: gyümölcsszedő szüret idején vagy
tavasszal, mikor megmozdúl az újbor? Az éj
nem felel, akár néma, akár üvöltő szelet hoz. Jó
vagy rossz: elnyel, felfejt, tán újrasző; ő is
része az özönlésnek, vakon is érlelődni vet ki
a nappal fényviharába. Mi szebb hát: félve szükölni
vagy csírával telten hallgatni, mint a föld?

        *

Tán mert nem vagy elég magadnak
       jönnek éned túlcsordulásai?
       Mindig a félhomályból valami: –
hívják rajtad-túli hatalmak,
       vagy taszítja a megfeszülő
       szív, a világ-szél-ivó tüdő:
erők, mik féktelen tovaragadnak.

szozattv


szozat a tiszta hang attila LSApokabacsi attilaprokopp Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf