Keresztury Dezső: Bucsuzó nyár

Egy kéz emel föl tengermély homályból?
       Forrás fakad s taszít maga előtt?
       Sodornak gátat nem tudó erők;
ébredsz, a felderengő látomástól
       alakot ölt az ismerős világ,
       de megszokásán más rend sejlik át,
kérdez, jelent; ítélet s vágyódás szól.

         *

A friss-víz-illatu reggelt épp-hogy-érett
ízek, szivárványszínek fűszere köszönti
benned emlékezve; nem az első hajnalra,
mely szúrós  pengékkel ömlött a koránkelt,
didergő kisfiúra: ijesztő volt, csak az iskolában
lett értelmetlenül „rózsaujjú”; lám most
friss vért pezsdít hűs lehellete a tegnap
ájult forrósága után.
                  Érzed s érted-e
a sok kérdést, amivel fogad a nap te
szíveddel figyelő, a gyengédség s az erő
jeleit, ahogy az agyagvilág leveti héját
s újúlva lépsz ki te is: hős, vagy ahogy
a fiatalok neveznek, pátriárka? Más vagy-e,
mint azok, akik fegyverrel gyürik le
népek hadait, nőit, birtokát; lehetsz-e olyan
ki bölcsen osztja szét magát s a kemény derű
közösségében válik mindig többé mint amennyi
a nábob s koldús összege?
                   Ez a nap is így
legyen a tiéd; szótlan is öröm-ének
töltsön be: hogy itt lehetsz még, telve a lét
viszonzott javaival; mert ajándék a virúló
kert, szél, madár, játék, a magány, mely várakozás
valami új beteljesedésre. Magadban dörmögj,
vagy némán tárd ki szíved; a nyár bucsuzik,
légy háláy a közelgő gyönyörű őszért.

        *
Az égre révedsz és magadba némán,
       mint gyümölcsben a gondolat,
       a teljesűlő, termő pillanat
kibomlik benned, keserü, édes, vér, árny.
       Csak ülsz, ámúlsz, nem tudsz mit kezdeni
       magaddal, s ez így emberi:
sodródsz sorsod tisztúló hordalékán.

        *

Jó szemlélődni gyümölcsösfák közt, valami
emlék-ifjúságban, mely azért szebb a réginél,
mert telve tapasztalattal s a vágy forró-hüvös
képzelődésével. Együtt, akár az álom s a halál
éberszédületében, hatalmasabban az öntelt
tudásnál, nehéz szerelemnél, mely sodrát
cserélve kínból könnyü lesz. Bár öl, ami él:
ez a rend, fogadd el!
                 Volt társak, ó hogyan egybekuszál
a sejtelem! Onnét jöttök, ahol a félhomály
sötétbe vész, nem tudni még, hol a tenger,
part, szikla, örvény: hüllők, polipok,
foszforeszkáló lények, sellők, Vénuszok otthona;
feltűnnek egymással viaskodva; tán ők döntenek
sorsunk felől, mikor még aligha sejtjük
mi készül. Gyanúval fertőznek meg, hogy aki
szeret is: önmagát, mert börtöne rácsain át
szólhat csak az ember.
            Összeszokott barátok,
egy élet részesei, nézhet-e benneteket az közönös
kívülállóként, kit teremtve sejt szívetek? Hogy adta
volna különban e dús ragyogást? Hisz a szél is
vad hireket hoz: földrészeket falt és darabokra-
hullt birodalmak miszlikjei – sárkányfog-vetemény –
támolyognak fel már szabadon; és ölni-dühödten
egymásba marni élednek új lígák, maffiák…

        *

Dombhajlatban bár: míly magasság épül!
       Szálas orom, tarajló hullám
       visz; szárnyra dob, hogy visszhullván
mindentudón szédűlve bukj le végül.
       A szellem testté változik:
       hányadik alak omlik, hányadik
lép ki a lét vajúdó tengeréből?

        *

Milyen magas a dél! A kegyetlen otthonosság
halottaiddal itat, kart-karba-öltve
sétáltatja veled arany fénykévéinek
susogó nádrengetegét, amit a zuhogó nap
támaszt a mezőn, s tán szebb életre kelti
érzéseid tüzében a holtakat; az emléknél nagyobb
hatalommal te is mintha odavegyűlnél,
hol egy az idő, tér.
              Ó az az elmult ősz-eleji
születésnap, mely már a tiéd lett; téged
őriz a jóra vigyázó gond, az öröm; gyümölcsök
jó színén-ízén is érzed: a magvakat el kell
vetned, vagy őrízned tavaszig; tudod: valaki
téged is óvott, ép maradtál, érzés, gondolat,
tett  nem fásult benned avas bölcsességgé. Tudsz-e
kockáztatni mint ifjan, bár nem a régi kéz
szorítja már a kantárt; vagy csak a változásra
érlelődsz végsőkig telítődve?
                Hosszan
érik a jó gyümölcs s nem technológiák szülik,
de az élet erői. Ugyan miért késlekedett a tiéd?
Volt elég jó szándék, verőfény, gyökereken szívódó,
táplálni-gazdag nedv; nyirkos légáramok is,
viharok edzeni, súlyos éj jég csöndje: tudod,
mi a szorongás, hogyan lesz zamat a kínból;
földrengés zúzott, edzett a másuló égalj.

        *

Folyamok sodornak magukkal,
       mint bóda lepkeszárnyakat;
       vagy mint pihenő madarak
okosan fürdesz áramukban?
       Akaratodba véve sorsod:
       mindegy, vermek várnak vagy ormok:
némaságban nő az új dal.

        *

A füst a völgyet behömpölygi lomhán;
érik az eső; a megállt levegőben túlzó
színnel izzik minden virág, főként a pirosak,
sárgák, bársonylilák; már harmadjára nyílik
a rózsa, hólyagosúl a szőlő, megnyitja keserű
héját a dió; a lámpák szinte szemedben
fénylenek…
            Jó így pihenve figyelni, hogyan
árad a tücskök éteri éneke, hogyan szól
egymással, s veled az összes elem. Mi itt él,
része csak valami folytatódásnak; a kő, az ég,
a szél, a fény, a sötét is. Érthetetlen, idegen
s mégis oly testvéri: megéled a voltak és jövendők
varázsával, mely ott áramlik a reggel, az este
szikrázó vakságában, telve a bizonyossággal.
hogy egy a lét, bár mindig átalakúl; s a te
értelmed is az őrző változás.
                         Ki tudja, hol van
pályád vége: gyümölcsszedő szüret idején vagy
tavasszal, mikor megmozdúl az újbor? Az éj
nem felel, akár néma, akár üvöltő szelet hoz. Jó
vagy rossz: elnyel, felfejt, tán újrasző; ő is
része az özönlésnek, vakon is érlelődni vet ki
a nappal fényviharába. Mi szebb hát: félve szükölni
vagy csírával telten hallgatni, mint a föld?

        *

Tán mert nem vagy elég magadnak
       jönnek éned túlcsordulásai?
       Mindig a félhomályból valami: –
hívják rajtad-túli hatalmak,
       vagy taszítja a megfeszülő
       szív, a világ-szél-ivó tüdő:
erők, mik féktelen tovaragadnak.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf