Dutka Ákos: A tenger magyar halottja
Száz örvény száját rejti szürke köd,
Félelmes út, a nap is fázva ballag
A mérhetetlen mély vizek fölött.
Az őszi tenger hátán száll a gálya,
Acélbordájú átkozott hajó.
Hatszáz magyar a gálya sima hátán,
Törődött arcuk, mint a köd fakó.
Hatszázan állunk s egy békén fehéren
Vitorlazsákban csendesen pihen.
Könyves Kis István hajdúsági zsellér,
Végetlen útra tért a nagy vizen.
Öt éve sincs, hogy földjét eldobolták
S kihűlt a tűzhely tágas pitvarán,
Munkátlan lett két dolgos barna karja,
Más ültetget fát, szérűs udvarán.
Idegen lett a hajdúsági róna, –
A Tengerentúl híva integet…
Könyves Kis István mind gályára rakta,
Kaszát, kapát, az asszonyt, gyereket.
Vigasztalan nagy út az őszi tenger,
A gálya messze, mégis partot ér,
Hol száz kohó, száz bánya torka várja,
S millió rabszolga izzad aranyért.
Négy éve sincs, hogy lenn a bánya gyomra
Emészti, nyüvi, s térde már inog,
Meggörnyedt, elnyűtt, hatszázad magával,
A gyár megette s emésztő titok.
Hogy már tavasz jön, víg vasárnap este
Kelet felől a szél oly illatos,
Suhogva száll s ez átkozott vidékre
Valami titkos álmot harmatoz:
A hajdúság ma kankalin virágos,
Zsiros barázdát most húz az eke,
A vén akácosútvégi tanyának
Öreg jegenyéje, mintha intene.
A Hajdúság szent lelke száll e tájon,
Hivogatja elnyűtt törődött fiát,
Könyves Kis István hatszázad magával
Sokat forgatja most a bibliát:
Erős várunk nekünk az Úr az Isten,
S a nagy vízen túl őszre átsegít,
A hajdúsági dércsípett határba,
Ha már az ördög kisértetbe vitt.
Tavasszal bosszút viharzik a tenger,
De őszre békén mégis elmegyünk. –
Erős várunk mi nékünk még az Isten,
A nagy vizeken együtt lesz velünk.
A nyári éjek csillagos egén át,
Könyves Kis István lelke átrepül,
A hajdúsági kalászos mezőkre
Fekete tárnák halott mélyibül.
Arca fakó, mint őszi éjek holdja,
Gyűrűs szemében örök mécs a láz,
Sorvadt tüdője szomjasan megérzi:
Virágban áll most otthon az akác.
Az őszi tenger már bosszút viharzik
A szél félelmes jóslatot zizeg:
Könyves Kis István, eltörődött tested
A végtelen vizekre temetni viszed.
Vigasztalan nagy út az őszi tenger,
Mégis megindul bús hatszáz magyar,
A hajdúsági dércsípett ugarban,
Zizegő avarban szántani akar.
Félelmes út, a nap is fázva ballag
A mérhetetlen szent vizek fölött,
Könyves Kis István sorvadt, rossz tüdője
Sehogy se bírja már a nagy ködöt.
A fodros tenger hátán épp vasárnap
Kis István lázas szíve megpihen
Fehéren, békén, üveges szemekkel
Itt marad örökre az átkos nagy vízen.
Száz ölnyi mélyre öleli a tenger
A hajdúsági hazátlan magyart,
Kit visszahítt a régi, ősi földje,
Ki még egyszer itthon szántani akart.
