Dutka Ákos: A tenger magyar halottja

  Vigasztalan nagy út az őszi tenger,
Száz örvény száját rejti szürke köd,
  Félelmes út, a nap is fázva ballag
    A mérhetetlen mély vizek fölött.
 
  Az őszi tenger hátán száll a gálya,
        Acélbordájú átkozott hajó.
Hatszáz magyar a gálya sima hátán,
    Törődött arcuk, mint a köd fakó.
 
Hatszázan állunk s egy békén fehéren
    Vitorlazsákban csendesen pihen.
Könyves Kis István hajdúsági zsellér,
    Végetlen útra tért a nagy vizen.
 
  Öt éve sincs, hogy földjét eldobolták
    S kihűlt a tűzhely tágas pitvarán,
Munkátlan lett két dolgos barna karja,
     Más ültetget fát, szérűs udvarán.
 
    Idegen lett a hajdúsági róna, –
      A Tengerentúl híva integet…
Könyves Kis István mind gályára rakta,
  Kaszát, kapát, az asszonyt, gyereket.
 
   Vigasztalan nagy út az őszi tenger,
     A gálya messze, mégis partot ér,
Hol száz kohó, száz bánya torka várja,
   S millió rabszolga izzad aranyért.
 
Négy éve sincs, hogy lenn a bánya gyomra
   Emészti, nyüvi, s térde már inog,
 Meggörnyedt, elnyűtt, hatszázad magával,
   A gyár megette s emésztő titok.
 
  Hogy már tavasz jön, víg vasárnap este
            Kelet felől a szél oly illatos,
    Suhogva száll s ez átkozott vidékre
        Valami titkos álmot harmatoz:

        A hajdúság ma kankalin virágos,
        Zsiros barázdát most húz az eke,
A vén akácosútvégi tanyának
Öreg jegenyéje, mintha intene.
 
A Hajdúság szent lelke száll e tájon,
      Hivogatja elnyűtt törődött fiát,
Könyves Kis István hatszázad magával
      Sokat forgatja most a bibliát:
 
Erős várunk nekünk az Úr az Isten,
  S a nagy vízen túl őszre átsegít,
    A hajdúsági dércsípett határba,
  Ha már az ördög kisértetbe vitt.
 
  Tavasszal bosszút viharzik a tenger,
 De őszre békén mégis elmegyünk. –
Erős várunk mi nékünk még az Isten,
 A nagy vizeken együtt lesz velünk.
 
    A nyári éjek csillagos egén át,
 Könyves Kis István lelke átrepül,
    A hajdúsági kalászos mezőkre
    Fekete tárnák halott mélyibül.
 
 Arca fakó, mint őszi éjek holdja,
Gyűrűs szemében örök mécs a láz,
Sorvadt tüdője szomjasan megérzi:
 Virágban áll most otthon az akác.
 
  Az őszi tenger már bosszút viharzik
      A szél félelmes jóslatot zizeg:
  Könyves Kis István, eltörődött tested
    A végtelen vizekre temetni viszed.
 
   Vigasztalan nagy út az őszi tenger,
 Mégis megindul bús hatszáz magyar,
      A hajdúsági dércsípett ugarban,
         Zizegő avarban szántani akar.
 
    Félelmes út, a nap is fázva ballag
      A mérhetetlen szent vizek fölött,
Könyves Kis István sorvadt, rossz tüdője
    Sehogy se bírja már a nagy ködöt.
 
  A fodros tenger hátán épp vasárnap
    Kis István lázas szíve megpihen
   Fehéren, békén, üveges szemekkel
 Itt marad örökre az átkos nagy vízen.
 
  Száz ölnyi mélyre öleli a tenger
    A hajdúsági hazátlan magyart,
   Kit visszahítt a régi, ősi földje,
Ki még egyszer itthon szántani akart.

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf