Gaál Áron: Augusztus 22.
még asztalnál ettek és tollas ágyban
aludtak, mielőtt továbbmentek
ama utolsó útra. Igaz, mehettek
volna a cári tisztektől haza is talán,
adott szava foglya volt csak mindahány.
Még nem a láncok s már nem a fegyverek
tartották őket a nyári estelen,
és nem kimódolt eszmerendszerek,
amikor Arad felé azon a reggelen,
amikor haláluk elé indultak tovább…
Egy újabb stáció a magyar Golgotán,
akár ez is lehetne a lelkünkben Gyula!
Hány emléktábla őri megannyi utca
foszló házfalán szárazon a tényt,
hogy itt háltak meg augusztus éjjelén
a tábornokok ezen és ezen a helyen,
mint Krisztus akkor, ott a Koponya hegyen?!
Ugyan milyen erő és ugyan milyen erény
tartotta őket itt a Haza e szegletén,
miféle hit és miféle rajongás,
amikor már vezér se volt se ország,
s az Úr is az égben behunyta szemét
és porbatiporták az utolsó költeményt
Fehéregyházán a megvadult hadak?!...
A város aludt, nem sikongott a harang
félreverve és nem izzott fény a szemekben,
mentették magukat egy jobb esetre…
s most, hogy itt járok naponta, reggel, este,
megállok habozva: vajon miért is tette,
amit tett az- az aradi tizenhárom?
Talán őket is csak egy csalóka álom
tartotta fogva nemzetről, hazáról
és nem számított, hogy milyen áron?
Róluk szólnak a téren, hol izgága zászlók
Szélben szállnak s kokárdák lépnek promenádon
Az emléktáblákért cserébe, hogy elvesztetek,
szívünk közepében, hogy kereszteket,
s megint csak kereszteket hagytatok,
megérte, hogy a nép nevében haltatok,
s haltok ezer éve újra és újra belénk?!...
És e mai magzatok sebeitek helyén
Gyulán és Aradon vajon miben hisznek?
. . .
Fiatalok, nem félnek, szépek és szelídek.
