Fodor András: A vízrenéző




Egry József emlékére


Selymes, gyöngyház-színü tó
tapad a partok sarlójába.
Inog, remeg a víz szinén
a tükröződő hegyek árnya.
Az égig ér a tisztaság,
s az ég a csendnek boltozatja.
Az illat könnyű páraként
lebeg a szürkülő magasba.

És ő csak ül, a vízre néz,
a tó ringatja ráncos arcát,
de átható tekintetét
a víz redői sem takarják;
és zöld tükrében látja ő
a háttal elfödött világot,
hallja a föld neszét, amint
a nádasok közt átszivárog.

Akár a nyugalom köve,
a Badacsony úgy áll a parton,
szőlői közt bujkál az alkony,
s a lejtők forró útjain,
a fák lomját ezüstbe mártva,
a házak, pincék résein
folyik a fény, az égi láva.

És látja, ott a hegy mögött
a zöld öböl átlép a rétbe,
hegyek bocsátják hajlatuk
táruló, sima szőnyegére;
vonat kigyóz a síkon át,
szalad az út fehér szalagja,
s az Aranykagyló-völgy felett
a messzi víz hunyorog a napba.

Barázdált arca vízre néz,
de szeme egyre érzi, látja,
ahogy körötte tündököl,
csodákat ír a fény, a pára.
És tudja: nincs szilárd világ,
a föld, a hegy se mozdulatlan,
valami lelkes lendület
feszeng a sok nehéz anyagban.

Nem értik őt az emberek,
de ő az embert is megérti.
A kaptatón zihálva még
helyettük áll meg látni, nézni,
hogy milyen szép az őszi táj,
a szinek érett tarkasága,
a sárga fák, a barna nád,
a tóviz ónos csillogása.

Botjára támaszkodva áll
a kapunál. Utólszor látom.
Köhög, az arca csupa kín,
de pilláján a dac világol.
És szúr az éles-szürke szem,
a csontos kéz biztatva markol:
-- „Lehet, hogy elmegyek, de ti
nem tértek el az én utamról!” –

    Elment. A nyári tó szinén
Gazdátlan ingnak most a fények.
De az az éles szürke szem
még vízre néz, még napba réved,
előtte újra tündököl
a teljes égbolt tisztasága,
s kitárul földön és vizen
az ember elveszett világa.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf