Simon István: Nyárutói elégia
míg Beethovent zümmög a rádió, a tücsök is dalol,
itt érzem meg az őszt megint s a lusta fákra figyelek,
hervadnak-e az ágakon a húsos levelek,
és kutatom mindenütt, amért oly nyugtalan vagyok…
Semmi különös… Két asszony a kertben szőnyeget porol,
s az erkélyeken vidáman lógnak a rózsás paplanok.
S mégis, mégis tudom, itt van a légben valami,
amit még nem látni, érezni, nem is hallani,
csak bennem matat, pórusaimat borzolva bizsereg
és szurkálja láthatatlanul érzékeny szívemet.
Az ősz, az ellágyulás? Szikár paraszt viharvert fia,
mi az, csak nem ért el valami dekadencia?
Nem! Csak az őszt éreztem meg e modern atomkorban véletlen egy
pillanatra a nyárban, az őszülő természetet.
Rádió döng, cigarettám füstje oly magasra fölszáll,
nem megy a gólya még, a fecske se, nem lebeg itt ökörnyál
Ülök a téren, e szerelmes szívekkel kirajzolt padon,
s elgondolkodok egy folyton távolodó félelmes dátumon,
amely az ősz gyümölcsökkel teli szelíd napjára esik,
s hogy huszonhat múltam, és jön, jön a huszonhetedik.
Ősszel születtem, anyám az eke mellől rohant szegény haza,
s ezért érzem az őszben, hogy hiúzszemként megvillan a
nagy ellenfél, ki itt fejtezik köröttem a változó mindenségben,
titokban, lopva bujkál a színekben, a felhők szárnyain,
s jön, jön, szembe velem a természetben, érzem.
Pedig hogy hasonulna hozzám; e világos vászonruha
színébe öltözik majd a fű, fa, a hegyek koszorúja,
fölveszik – levetem én, és szürke leszek, mire hull a hó.
Megbékíthetlen ellentét, a rend vasmarka ez –
jövünk, megyünk, de rendben; s ez a megnyugtató…
1953.
