Kiss Menyhért: Nyári este
szelíden úszik a lágy, ezüstös hold;
virágok illata száll dúsan felém,
titkokkal terhes e méla alkonyat,
intése bennem sok szenvedést felold
s magával ragad, mint édes bódulat.
Érzem, amint tágul sóvárgó lelkem
és lassan egy leszek a nagy világgal
és széjjelfolyok áhítattal telten,
mint holdsugár az ezüstös tájon;
az eget nézem és szellemem szárnyal
és lehunyt szemekkel messzire vágyom.
Mert érzem nincs halál, csak változás van
s a valóság sok köntösében járva,
létünk örök a nagy körforgásban;
repülj lelkem, tiéd e széles világ,
hív már az alkony a megszentelt táncra
s az űr hidegje az arcodba vág.
Légy egy, az örök fénylő mindenséggel,
illeszkedj be a nagy harmóniába,
tartsd meg magad s mégis folyjál széjjel,
tanuld a nagy leckét, ez létünk titka,
így élted és halálod nincs hiába
és nem rémít végül a hideg kripta.
Lassan éj lesz köröttem, nyári éjjel,
lelkemben csillagok szűz fénye ragyog,
tekintetem a végtelenbe vész el
s mint aki új igazságot talált,
oly bölcsen és szelíd szívvel hallgatok
és az éj elémbe rakja aranyát…
Csillagport hint rám e hallgatag óra
s a tücskök egyhangú zenéje regél,
lassan elszunnyadok s az alvóra
permetez a béke s a végtelenség
mély dala most is csitulva bennem él,
végül e szent hangulat is véget ér.
