Bartalis János: Rét-kaszálás
virágtengert kaszálnának. Derékig járok a fűtengerben.
Hányféle virág van?...
Piros fecske-szegfű. Fehérbokrétás margaréta. Arany-
sárga boglárka. Rezgő fű...
Nem ismerem a virágneveket. És ez talán sohse fájt job-
ban, mint most.
Nem tudom néven szólítani ezt a sok kicsi piros-kék-
sárga-bíbor csillagcsodát, ami a fű között ragyog.
Annyi kék finom hírharangot…
Mögöttem már haladnak a kaszások. Rendbe hull ez az
élő-szép virágszőnyeg. futnom kellene előre és le-
ülnöm még közöttük. Hallom a kaszafenést.
Valami átsuhan a virágok fölött.
Mi rezeg át sejtelmesen? Mi remeg? Mit éreznek halott-
halványan? A halál szelét?...
Virágszívecskéik dobognak és ők valami öröktudat sej-
telmébe jutnak pillanatra. Zűrzavaros, kábult álom-
érzés köde felszakad és eszükbe villan a Rendeltetés.
Talán fáj is nekik a sors. Mert a fájdalom a legtöbb,
a legfontosabb, legnagyobb; az örök cél és céltalan-
ság velejárója. És szent.
Látom – pillangók cikáznak át a rét fölött – sokfélék,
sokszínűek. És végigcsókdossák maguk a virágokon
cikk-cakkban. Mintha súgnának valamit nekik. Sze-
relmet? Titkot? Boldogságot? Sietve mondják el az
üzenetet, mit az emberek, száj fülhöz hajolva és azzal
tovább rohannak.
Tovább rohannak, mert valóban – sietni kell. Futni előre.
Be kell tölteni a Rendeltetést.
Az idő szárnyal. Föltűntek már mögöttük a kaszások.
Rendbe hull életünk virágos napja is.
Ember! – nézz szívedbe gyorsan. Ha arra vagy elhivatva,
hogy másokért küzdj, szenvedj – csak szaporán. Az
útról le nem térhetsz.
Ha sorsod mást jelöl: csináljad. Kötözz sebeket,
enyhíts fájdalmakat. Simogass, csókolj, szeress.
Vagy vigyed kereszted az emberek sokasága között.
Nincs perc elveszíteni való.
Már hallom a kaszafenést. Mögöttünk közeledően hull-
nak a rendek. És mi állunk földbegyökerezetten.
