Bartalis János: Új élet - új kenyér
Szikra hiába sercen.
Nem gyúl be a tapló, a nagy tapló;
tüzet nem fog –
Csak a csillagok… csak a csillagok
visznek –
fejemre kupola borul, sötét-kék
s kigyullad felettem millió kicsi mécs.
Ilyen volt… ilyen kék… a tenger –
egy este, Nápoly alatt.
Ó, a tenger! a tenger! (de messze –)
vad sellők rajával, ezer hullámmal vítt.
Mezők, édes föld.
Verejtékkel öntözött dombok.
Szőlőkoszorúzta hegyoldalak.
Most ti vagytok legközelebb.
Ti vagytok most nekem az élet – az élő vér,
a szívem alatt vertek.
Egy virágos barázda – –
s több vér és élet hull reája,
mint amennyi rajta a búzaszem.
S mégis áldott a kín,
mint az anyáé,
áldott a szenvedés,
mert az Úr által megszenteltetett.
Tündérországom – sok szomorú rögöd
törik most örök emberi hittel
és mind bevetik nehéz küzdelemmel,
fakadjon új élet belőle,
új élet – új kenyér.