Fáy Ferenc: Imádság elhagyattatásban

A Hűséges-szemű, a Mindig-éber,
Tulajdonomhoz-láncolt-őr – kire
pár négyszögölnyi sorsom elkerített
magányát bíztam, hogy e kis világ
egy-lélegzetnyi szabadsága mellől,
felhúzott-ínyű törvénye szerint
csaholja el a tolvaj álmokat,
a lombos évek sűrűje között
settenkedő halált s a surranó,
fent-élű bánatot – most elhagyott.
A Fény-fogú, a Szavamhoz-szokott
eltépve láncát, ősi ösztönének
tudatalatti titkos útjain
lihegve fut a lámpás Hold felé
a sápadt rémhez – ki az éjszakák
húsába vágva sarlós karmait,
úgy ússza át a tájat, hogy kemény
ínyén széttépett felhők gyapja fényli
a bégető, testvértelen halált.
 
Jaj, fordulj vissza! S meleg tenyerem
biztos óljában rejtsd el szemeid,
melyekben ős, időkelőtti köd
plazmája szürkül s két kagylós-füled
gyöngyházhideg mélyét, hol már a csend
éles szemcséje köré felfalazta
gyöngy-bástyáit a mészkemény magány.
 
Kiáltozom, hogy visszacsaljalak.
Kiáltozom, hogy jó szavam beérjen,
mielőtt még a csapda-csillagok
a buktató magasság ingoványán –
foguk közé zárnának s hírt-vivő
kuvik-szelek sikoltanák a vérhez
hajnal felé – a vadorzó Napot.
 
Sikoltalak e rámzuhant világ
mély üregéből, hol a bányalég
a Szabadság maradék oxigénjét
most szívja el tüdőmtől, szavaim
méz-lombú ágán már a zöld penész
rózsája lángol. Szám is szürke seb!
S páfrányos ölem buja erdejéből
aknák kúszó indái hajlanak
a gondoskodó felhők melegéhez,
hol ringyó fények combja közt az ég:
véres halottak futóárka lett.
 
Kiáltalak, hogy bűneim koloncát,
melyet nyakadra raktam --  s most viszel
kiszikkadt szádban – vérrel visszaváltsam...
és tartsalak és dajkálhassalak,
te: mindig Hű, te: mindig értem-Éber,
tőlem-futó, szép, láncos Istenem.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf