Petőfi Sándor: Kinn a ménes, kinn a pusztán...
Kinn a ménes, kinn a pusztán,
A betyárok országútján,
Benn a csikós a csárdában,
Iszik Isten igazában.
Hadd igyék, ha kedve tartja,
Ha kiszáradott a torka,
Nem is csoda ily melegben,
Süt a nap esze-veszetten.
De ha beballag kend, bátya,
Iszogatni a csárdába,
Legyen gondja a ménesre,
Bízza kelmed jó kezekre.
Ott kinn hagyott három bojtárt,
Egy sem ér egy hajító fát,
Mind a három azzal mulat,
Hogy alszik a kalap alatt.
Hevernek a földön hanyatt,
Orcájok a kalap alatt,
Egyebökkel nem gondolnak,
Ha megpörköli a nap.
Hát amott Kecskemét felől
A homoktorlatok megől
Ki lépeget szép lassacskán
Egy szép sötétpej paripán?
Szép, tüzes ló, de még rajta
A legény tüzesebb fajta,
Bátorság van a szemében,
Karikás-ostor kezében.
Csak jön, csak jön, halk lépést tart,
Egyszer a méneshez ugrat,
Kiszakít egy jó nagy falkát…
Kis-Kunság, most Isten hozzád!
Fárad a nap, már alant jár,
Egyre nyargal még a betyár
És előtte a paripák,
Csattog-pattog a karikás.
Jön a csikós a csárdából,
Gyógyulóban mámorából,
A bojtárok ébredeznek,
Nagy híja van a ménesnek.
El az egész kerületbe
Ló-keresni szedtevette!...
De hiszen kereshetik mán,
Kit Szabadkán, kit Kikindán.
(Pest, 1847)