Puszta Sándor: Somogyi zápor
villan a láng-karikás
száz csikajáról a hab szakad
s nő benn a táj, már óriás
nő, nő a táj és nőttet is
s nő vele daccal a merszem
úgy ölel, úgy fog, úgy fon át
hogy egekig fölemeljen
rámfér
s ráfér e földre is
láttam a vérébe ülve
mozdult-alig, hogy kiomolt
beleit visszatűrje
s elterült! vak lövészárkok
s tankcsapdák kaszabolták
mészárszék volt itt ami volt
ilyen volt Magyarország!
egy-gödör
most is s gödrös itt
ház, tanya, emberi lélek
de szedi már dúlt ékszereit
vissza a föld, nemcsak méreg
nemcsak giz-gaz, búza győz
kenyér, fehérlik az árpa
tábla muhar, lám baltacim
s csörren a tengeri-dárda
s mintha
nem lenne dolga más
zápor dühén is bólogat
hetyke gubában csörg a mák
sárga tarisznyás, zörg a zab
de mint véraláfutás
odébb dúlt sebhely vérzi
folyó: fenekét tört hidak
robbant fogsora tépi
s hova
esett hab habra hab
tornyosul, tajtéka csordul
átlépi, – lépj ki hát te is
e kettőző borzalombul
ez a te tájad, ez korod
hangod a hantok is értik
szíveden jegye jelírás
lelkeden vízjegye fénylik
s biztat
mint hajdan rég, anyás
mosollyal úgy fog kézen
– a zápor elállt mit gondol
a táj, mondatlan is értem
teszi a dolgát emberibb
jövőnk gyúrva a földből
íme valamit újra kezd
velem is harmincötödször
köszöndd s köszöntsd föl!
1945.