Kuczka Péter: Ébredés a neveddel
meleg húmuszán, akár a füvek,
amikor tavasz suttog a határban,
s kidugják a föld alól fejüket,
mert régóta mocorogtak a mélyben,
valami öntudatlan akarat
hajtotta őket, szinte észrevétlen
működő erők; eső és a nap.
Mi űzött engem álmomból az éber,
fönti világba, – kutatni minek?
Az első szó, mit idefönt találtam
a neved volt, békességes neved.
Úgy hajolt rám, mint lombok csendes árnya,
mint patakocskán átivel a híd,
ahogy az anya hajlik kisfiára
s adja tápláló, szelid melleit.
Még nem akartam szememet kinyitni,
de ébredő emlékeimen át
jött, zuhogott és áradt milliónyi
hanggal, fénnyel és színnel a világ,
hogy neved igaz tartalommal töltse,
mert hisz nevedben minden benne van,
a dér, a hold és az ősz haj ezüstje,
a nap, a búza, lámpafény, arany,
víz csobogása, szelek suhanása,
tenger moraja, pusztán messzi tűz,
megszabott pályán csillagok futása,
erő, mely szétvet, növel, s egybefűz.
Igy teltem csurig véled a szivemben,
ezen a decemberi reggelen,
kinn szürkeség volt, nem tudott lehullni
a hó, csak csüggött a hideg egen,
a bérház is felébredt körülöttem,
sustorgó vízcsap, rádió, zene,
a falakon át beszéd brummogása, –
az élet jó és szokott üteme.
S e barátságos hömpölygésben én is
végleg kibujtam az álom alól,
mig nagy útjának mai ütemén is
a reggelbe fordult a földgolyó.
Keltem. Öltöztem. Rágyujtottam. Ettem.
De a neveddel teli volt szivem,
és zsongva zsongott minden tetteimben
a szomorú és édes szerelem.
