Walter Gyula: A harang beszél
/A kolozsvári Szent Mihály templom uj harangjának felavatására./
Érc voltam. Néma, formátlan, halott.
Vigasztalan, megmerevült anyag.
Nem hittem: sorsomból kiszakadok,
megszólalok és zengő szárnyakat,
szárnyakat kapok én : élettelen,
holt anyag, s leszek hang, történelem.
Érc voltam. Formátlan, fagyos anyag.
A mester keze átalakított.
Rajtam ült konok némaság-lakat,
s az idő belőlem hangot hivott.
Lelket az Űr kegye lehelt belém,
s most élőn áldok, sírok, zengek én.
Harang vagyok. Szent, örök izenet
a föld felől a boldog ég fele.
Nem nézek le soha. Aki szeret,
felnéz hozzám, s békés tekintete,
halk imaszárnyon, hangommal repül,
s felviszem a mennybe, dicséretül.
A világ óriás hangzűrje közt
vagyok az Úrnak ércbezárt szive,
mely zengőn kondúl, s ezreket füröszt
a megtisztulás örömeibe.
A jóság himnusza, a tiszta dal
vagyok, a béke, mit az ég akar.
És zengek, áldok és búcsúztatok,
esküvőt, távozót, megszületőt,
sárbatiportat, minddel ott vagyok, –
s hangommal emelem az Úr előtt.
Érc voltam. Holt és hangtalan anyag.
S most millióknak adok szavakat.
Örök dicséret és örök öröm,
betellett, boldog sorsom ez, csak ez.
És túl a földön, éteri körön,
a mennyben, velem együtt zengedez
az angyalkar, s peng százezernyi lant,
s én túlharsogva a világ zaját
zengem: áldott, áldott, áldott az Úr,
s áldott én, boldog szava : a harang!
