Oláh Gábor: Alszol, magyar?
Egy volt a válasz: kard ki kard!
S anyja méhébe visszasírt a ferde
Agyú bolond, ki ingerelni merte.
Most? Átok nyűgöz, holt tetem,
Mozdulatlan, bús nemzetem.
Szitok, röhej kavargó fellegébe
Merül arcod bukó nap árva képe.
Szörnyűt zuhantál, én fajom!
Most vak szédület átka nyom.
A megindult világ kering veled még,
De hiszem: igaz útad megleled még.
Ki úgy ontottál másokért
Aranyat, lelket, drága vért,
Hogy a nap is megállt bámultában:
Magadra nézz ma sorsod viharában!
A szennyes ár alattomos
Hínárja húz, iszapja mos,
Leránt, leköt, lefojt, ha kardod
Sarkad alá taposva tartod.
Az Istenhez hiába sírsz,
Levelet, ezret, hiába irsz,
A messze, nagy Amerikának
Csodái érted le nem szállnak.
Magad magadban tégy csodát,
Vágd vissza, mit vak sorsod ád.
Ha kell, véreddel ird az égre:
Ha megöltök, mit ér a Béke?
1919. január
