Mikes Margit: Nagymosás
Zúdulj, forró víz, dőlj bele!
Mit mondasz? Ez a ruha túlsok,
egy nap nem birok meg vele?
Sűrű pára száll, s mint a felhő,
habzik, gomolyog fölfelé.
Félek? Csakugyan, félve nézek
a toronyló munka elé.
Ne haragudj rám, gyere holnap,
ezt most abba nem hagyhatom,
sír a gőz, a fedő dobol már,
úgy forr: őbele lug, szívembe
vádak keserű dühe mar…
Zubog a víz, tombol a katlan,
mint egy iszonyatos vihar.
Dörzsölöm, gyúrom a ruhát, míg
lassan fehéren nem ragyog.
Kezem fáj, lobog, ég a csontom,
hátam verejtéktől csorog.
De mind több ruha tódul, árad,
óriássá nő dézsa, kád,
s a szennyes ár fölcsap az égre
és fölkiáltok: Ne tovább!
A világ minden szennyeséből
én mossam ki a foltokat?
Mi ez? Mindig több? Soha vége?
Gőz s rémkép együtt fojtogat!
Elég, elég! Most tégy csodát, Ég!
Vagy adj erőt, irgalmad add:
s mosom, amit rámmérsz halálig,
s szeretem alázatomat.
És egyszerre foszlik a rémkép,
mint a rossz álom, mint a gőz,
friss tiszta szag csap meg, a munka
keservet és szennyet legyőz.
Fénylő, új világ mosolyog rám
a holnap boldog ablakán,
és megtisztul a szenvedéstől,
mint én, örökre s igazán.
